Európa talán legjelentősebb nemzeti ellentéte volt a német-francia konfliktus, amely mindkét világháború okai között is előkelő helyen szerepel. A 20. század második felében aztán sikerült ezt stabil szövetséggé alakítani. Hogy hogyan, az nem ennek a posztnak a témája. Most csupán egyetlen aspektusára térek ki: mivé is oldotta az emlékezés a háborúk, megszállások és népirtások közös múltját? Sajátos dokumentuma ennek a Histoire/Geschichte, egy közös történelem tankönyv, melyet a német és a francia középiskolák utolsó három évfolyama számára írtak német és francia történészek és tanárok, természetesen mindkét nyelven (a Klett és a Nathan kiadó gondozásában egyszerre jelent meg). A megjelenés sorrendje fordított, először a harmadik, záró kötet jelent meg Guillaume Le Quintrec és Peter Geiss szerkesztésében(2006), majd a második, ahol Daniel Henri is csatlakozott szerkesztőként (2008). Az első kötetre még várunk. Miről szól egy közös történelemkönyv? Hogyan tanulják a történelmet a német és a francia diákok? Elképzelhető lenne ez Magyarországon is?

Különös a könyvek beosztása. A készülő első kötet mutatja be a történelmet a görög demokráciától a francia forradalomig – ez a négykötetes magyar történelemkönyv-család teljes első és második kötetének, valamint a harmadik kötet jó harmadának anyaga. A második kötet tárgyalja az 1814-től 1945-ig terjedő korszakot – ez nálunk a harmadik kötet java, és a negyediknek is több mint a fele. Végül a harmadikban kapnak helyet az azóta történtek – erre Magyarországon egy fél kötetet sem szánnak. A fókusz tehát a jelenkoron van, a történelem tantárgy feladat az abban való eligazodás segítése. Nagy hangsúlyt kap a II. világháború: a második kötet 19 leckéjéből három foglalkozik vele, de a harmadik kötet első két leckéje is a háború mérlegét és a rá való emlékezést mutatja be. A mai világ ugyanis belőle született, akkor érte el csúcspontját a német-francia szembenállás, és utána hunyt ki.

A klasszikus eseménytörténet a könyvekben elég szűkre van szabva, vannak ugyan néha kronologikus táblázatok, de a szerzői szövegben kevés az évszám. Ehelyett inkább a tágabb értelemben vett politikatörténet dominál, azaz az egyes korszakok államszervezetét, politikai ideológiáit, konfliktusait és mindezek értékelését tartják a szerzők fontosnak. A gazdasági, illetve a demográfiai és társadalmi változások külön leckékben kapnak helyet, így áttekinthetőbbek a hosszabb távú folyamatok. Hasonlóan külön szerepel a kultúra is. Az egymásra épülő leckék mellett úgynevezett „akták” is szerepelnek a könyvben. Ezek egy-egy olyan résztémának vannak szentelve, amelyben elmélyülhetnek az érdeklődő diákok, esetleg önálló kutatómunkára is lehetőséget teremt, ugyanakkor kihagyásuk nem veszélyezteti az előmenetelt.

Az elkészült két kötet alapvetően a német és a francia történelmet mutatja be. Mivel két jelentős országról van szó, melyek nem csak szereplői, hanem jórészt alakítói is voltak az utóbbi két évszázad eseményeinek, így mondhatjuk, hogy kapcsolatuk ismertetésével egyben világ-, de legalábbis Európa-történetet is kapunk. Ugyanakkor a könyvek teljességgel lemondanak a többi ország történetéről, és itt nem csak a kicsikről, de a nagyokról is szó van: egyetlen lecke sem szól Angliáról, Oroszországról van kettő (a forradalmakról és a sztálinizmusról), ill. egy lecke összeveti az USA-t és a Szovjetuniót a hidegháború idején. Ez nem jelenti azt, hogy a világ többi részéről ne lenne szó, de csak valamilyen folyamat részeként (gyarmatosítás, vagy éppen felszabadulás; fasizmus Olaszországban; New Deal az USA-ban; 1956 Magyarországon stb.). De Kína hiánya fájó.

A könyvek leginkább a forráselemzés módszertanára alapoznak. A szerzői szöveg minden leckében szigorúan egy szűk oldal (három bekezdés), ami fogalommagyarázattal egészül ki. Ezt követi egy másik oldalon két-három forrás a hozzá kapcsolódó kérdésekkel és feladatokkal. Bizonyos fejezetek elején térképek és/vagy statisztikai adatok találhatók értelmező szöveggel együtt. Az „akták” pedig csupán egy bekezdésnyi szerzői szöveget tartalmaznak, a többi mind forrás. Hogy a tanulók biztosan képesek legyenek elemezni a történelmi forrásokat, módszertani útmutatók is szerepelnek a könyvben: részletes magyarázatok és példák igazítják el a diákokat, hogy hogyan kell forrásszöveget, történelmi festményt, tudományos szöveget, statisztikai adatokat, karikatúrát és plakátot vagy éppen térképet elemezni, hogyan kell esszét írni, prezentációt tartani, levéltári kutatást végezni, ill. interjút készíteni (oral history).

Hihetetlenül egységes és egyszerű a könyvek szerkezete. Minden lecke, „akta” és módszertani segédlet szigorúan kétoldalas, azaz a nyitva tartott könyvben egyben áttekinthető. A fejezetek elején is van egy-egy kétoldalas bevezető: az egyik oldalon a fejezet rövid kivonatával, a tárgyalt anyagrészhez kapcsolódó alapvető kérdésekkel és egy időszalaggal, a másik oldalon pedig két képpel, általában ugyanannak a jelenségnek a német és a francia nézőpontú bemutatásával (pl. a Diadalív alatt menetelő német katonák, és az ugyanott amerikai zászlókat lengető, felszabadult franciák). A fejezetek végén pedig egy szintén kétoldalas összefoglalás van, melynek két legérdekesebb eleme a téma kulcsfogalmainak háromnyelvű (német, francia, angol) szótára, illetve a korszak értékelésének német és francia szempontjai (pl. a háború alatti ellenállás és együttműködés formái, ill. azok későbbi értékelése).

A könyvek tehát tökéletesen kifejezik a két ország történelmi megbékélését. Elképzelhető lenne ilyesmi magyar-román, vagy magyar-szlovák viszonylatban? Vagy kérdezzük úgy: szükséges lenne? Egy ilyen vállalkozás nehézségei kézenfekvőnek tűnnek, jóllehet nem azok. Mi nem mondhatunk le a nagy országok történelméről. Természetesen, de ettől még az szűkíthető: a németek és franciák is jól megvannak pl. az amerikai polgárháború nélkül. Másrészt feleslegesen sokat tanítunk a korai történelemről, feleslegesen, mert ennek gyakorlati haszna nincsen. Az oka a nehézkedési erőn kívül természetesen a térségünk romantikus történelemszemlélete: a közvélemény érzelmileg kötődik egy dinasztia ügyes-bajos dolgaihoz. De leginkább azt kellene tudatosítani, hogy 1920-ig eleve közös történelmet tanítunk, a feladat az lenne, hogy ennek interpretációját tegyük mindenki számára elfogadhatóvá. A 20. században pedig a párhuzamokra figyelhetnénk fel, ahogy ezt a németek és a franciák is tették. És elcsodálkoztak, hogy milyen hasonló is a történelmük. Az hát: együttélésre vagyunk ítélve.