Owen Chadwick A reformáció (Osiris, Budapest, 1998, az angol eredeti: The Reformation, Penguin, Harmondsworth, 1993) című könyve részletesen bemutatja a vallási megújulás és egyházszakadás 15. századi okait, a nagy reformátorok működését, a vallási vitákat, az egyházzá szerveződést és a vallásháborúkat egészen azok 17. századi lezárulásáig. Jó angolként különösen szívesen időzik az anglikánoknál és az angol vallásháborúnál (ezt egyesek polgári forradalomnak is nevezik), és általában is csak ritkán tesz említést az Elbától keletre megesett dolgokról. Ismertetésemben nem fogok belemenni a hitviták részleteibe, sőt az eseménytörténetet is jórészt hanyagolnám. A legizgalmasabbnak az a kérdés tűnik, hogy miért és hogyan eredményezte a reformáció Nyugat-Európa vallási megosztottságát, hiszen egyrészt a reformátorok az egyház megújítását tűzték ki célul, nem pedig új egyházak létrehozását, másrészt a katolikus egyház sok száz évig képes volt megőrizni egységét minden reformmozgalom ellenében. Az új tényező, amely a reformáció kérdését a maga sikerévé alakította át, és Európának új arcot adott nem más, mint az állam, vagy pontosabban a központosító uralkodói hatalom.

A reformáció 1500 körül általános vágy és cél volt. De mit értettek rajta a kortársak? Nem doktrinális viták folytak, és új egyház alapítása sem merült fel. A katolikus egyház erkölcsi válságára kerestek megoldást: tanultabb és erkölcsösebb papságot, bensőségesebb hitéletet, kisebb bürokráciát, az egyház törvényfelettiségének megszüntetését követelték. Mindez egybefonódott egy jogi kérdéssel: a pápa elsőbbségét kérdőjelezték meg sokan az egyetemes zsinattal szemben. Mivel a reneszánsz pápák élen jártak az egyház elvilágiasodásában, a 15. századi zsinati mozgalmat viszont elfojtották, a reform elkerülhetetlennek tűnt. A központosító világi kormányzatok számára az önálló egyházi igazságszolgáltatás, és az adómentesség illetve a pápai jövedelmek jelentettek problémát. A legjelentősebb uralkodók képesek voltak akaratukat reformáció nélkül is az egyházra kényszeríteni. A francia királyok a bolognai konkordátummal (1516) megszerezték a főpapok kinevezésének jogát, és a saját kincstárukba irányították a pápai jövedelmeket. A spanyol királyok kezében az inkvizíció jelentette az egyház ellenőrzésének eszközét. Ezekben az államokban, illetve Itáliában tehát az uralkodók hatalmi érdeke egybeesett a katolikus egyházéval, a többi állam azonban örömmel fogadta az egyházat érintő erősödő kritikát, abban reménykedve, hogy ezzel átvehetik hatalmi pozícióit.

A német reformáció kezdettől fogva a Német-Római Császárság belső hatalmi küzdelmeinek eszközévé vált. A fejedelmek újabb fegyvert kaptak a kezükbe a császári hatalommal szemben, pont jókor, hiszen az Miksa reformjai (kamarai törvényszék, rendszeresebb adózás) következtében erősödni látszott. Mivel maga Luther is a fejedelmeket szólította fel a reformáció véghezvitelére (miután belátta, hogy az egyház, azaz a pápa erre önszántából nem hajlandó), készségesen árusították ki a kolostori birtokokat, szabályozták újra a liturgiát, és vonták felügyeletük alá a püspökségeket. Miután a tridenti zsinat (1545-63) kezdetén végleg kudarcot vallott az egyetemes egyház megújításának igénye, Luther hívei az evangélikus nemzeti egyházak megszervezésébe kezdtek, mindenhol az uralkodók támogatásával és irányításával (német fejedelemségek és skandináv királyságok). Luthernek a pápasággal folytatott vitája során dogmatikai különbségek is kialakultak (vagy felszínre kerültek), de a kor vitái és pálfordulásai jól mutatják, hogy a főbb hatalmi szereplők motivációja inkább az egyházak mindennapi működésének szabályozása, hatalmi pozíciójának megőrzése vagy átvétele, és anyagi erőforrásainak megszerzése volt.

A svájci reformáció sikerét sem elsősorban a kevesek számára érthető teológiai viták (az átváltozás kérdése vagy a kettős predesztináció) okozták, hanem a városi önkormányzatok mintájára létrehozott új egyházszervezet. A püspöki rendszer megszüntetése, a világi presbitérium hatalma és a lelkészek választhatósága elsősorban városi-polgári közegben terjedt el, és nyíltan szemben állt a monarchikus államformával. Ez adott ideológiai alapot Svájc végleges függetlenné válásához, illetve Hollandia szabadságharcához. Angliában kiváltója lett a vallásháborúnak (1618-48), de végül vereséget szenvedett, hívei viszont a kivándorlást választva létrehozhatták a protestáns Amerikát. (Az anglikán egyház megalapítása annyira nyíltan mutatja a nyers hatalmi érdekeket, hogy bővebben ki sem térnék rá.) Másrészt viszont a tradicionális térségekben a kálvini reformáció a rendek ideológiája lett a királyi abszolutizmussal szemben. Franciaországban a katolikus király előbb kiegyezni volt kénytelen velük (1589, nantes-i ediktum), de a 17. században sikeresen kiűzte az országból a hugenottákat. Magyarország egyedisége éppen abban áll, hogy a sajátos helyzet (török háborúk, önálló Erdély) miatt a katolikus királyok (a Habsburgok) képtelenek voltak megtörni a nemesi előjogokat, így az ország vallásilag sokszínű maradt.

Ha rápillantunk a térképre, látjuk, hogy a reformáció azokban az országokban meg sem jelent, ahol az uralkodói hatalom az egyházra is kiterjedt. Ahol az uralkodók eszközt láttak a reformációban a pápai hatalom lerázására és az egyház erőforrásainak szekularizálására, ott a mérsékeltebb evangélikus és anglikán irányzatok győztek, uralkodói irányítású államegyházakat hozva létre. A radikális református irányzat összefonódott az abszolutizáló monarchiák elleni küzdelemmel. A kor még nem ismerte a vallási tolerancia fogalmát, az országok egységének alapvető eleme volt az uralkodóéval megegyező vallás kizárólagossága. A reformáció eredménye az lett, hogy a ténylegesen függetlennek számító területek (Németországban nem a Császárság, hanem a fejedelemségek) vallásilag egyneművé váltak. Az erőviszonyok függvényében katolikusok maradtak, vagy éppen evangélikusok, reformátusok, anglikánok lettek.