Aczél Endre múlt pénteki publicisztikájában (Szerbia szabad, Népszabadság, 2009. július 17.) a volt Jugoszlávia mai helyzetét elemezte. Élesen kikelt a balkáni muzulmán államok schengeni vízumkényszerének fenntartása mellett, képmutatásnak nevezve az EU hivatalos indoklását. Igaza volt.
De miközben cikkének lényegi mondanivalóját nyolc sorban elmondta, én a négyszer olyan hosszú bevezetés elejére figyeltem fel. Itt arról ír, hogy Jugoszlávia a kommunizmus idején mekkora szabadságot élvezett: állampolgárai „gyakorlatilag vízummentesen utazhattak a világ összes országába”. Ezután elpanaszolja, hogy mikor Pekingben szolgált, a jugoszláv tudósítók átjárkálhattak Hongkongba – akkor brit koronagyarmatra –, miközben neki és a többi ott szolgáló magyarnak a britek nem adtak vízumot.
Két kérdést vet fel Aczél gondolatmenete. Egyrészt: vajon abban állt-e a jugoszlávok szabadsága, hogy nem kellett sorban állniuk a vízumért, vagy inkább abban, hogy kaptak útlevelet? Másrészt: nem lehetséges, hogy a britek azért nem adtak vízumot Aczél Endrének, mert ő olyan megbízható volt, hogy nem csak Kínába, de még a brit koronagyarmatra is kapott volna útlevelet a Magyar Népköztársaságtól?
Húsz éve, hogy a vasfüggöny leomlott. Aczél Endre, aki már azelőtt bő húsz évvel is az MTI-nek dolgozott, most megmutatta, mennyire változnak egy olyan ember elvei, aki 1968-ban, a prágai tavasz évében lett a Népköztársaság hírügynökségének külföldi tudósítója. Semennyire. Aczél a Varsói Szerződés tagállamaiban szokásos módon a muzulmán népek elnyomásával vádolja meg az imperialista Nyugatot, és elmondja, hogy azért nem volt szabadság a rendszerváltozás előtt Magyarországon, mert a gonosz britek nem adtak vízumot.
Aczélnak nem is adtak. Nekünk adtak volna. Csak nekünk nem volt útlevelünk, nem volt mibe belepecsételni azt a vízumot.