A történelem a legjobb esetben is csak rekonstrukció. Kísérlet annak a megragadására, milyen lehetett a valóság akkor és ott. Kísérlet, hiszen sem közvetlen megfigyeléssel, sem kísérlettel nem ellenőrizhetőek a feltételezések. Mivel mi a történelem folytatásában élünk, kézenfekvőnek, sőt csábítónak tűnik az összehasonlítás, ha úgy tetszik aktualizálás. Itt válik azonban különösen fontossá, hogy csak „tükör által homályosan” látunk. Nem a direkt történelemhamisításról beszélek, hiszen az tudományosan ugyan cáfolható, de hitbéli kérdésként racionális vitát folytatni róla értelmetlen. Hanem arról, hogy egy világ elképzelésénél a tudatosított részletek mögött a hátteret képzeletünk festi meg, mégpedig a legtermészetesebb módon saját tapasztalatunkból kiindulva. A legnagyobb veszély tehát, ami a történelem tanulmányozása során minket fenyeget, az, hogy olyan dolgokat vetítünk vissza a múltba öntudatlanul is, amiknek ott semmi keresnivalójuk. Érdemes tudatosítanunk magunkban azt, hogy bár a történelem folytonos, a 19. században ugrásszerű változás következett be: az ipari forradalom. Bármily különösen is hangzik, de az azt megelőző ötezer év történelmének sok olyan közös vonása van, ami napjainkra teljesen átalakult. Ezeket veszi górcső alá Patricia Crone Pre-industrial societies című könyve (Az ipari forradalom előtti társadalmak, Blackwell, Oxford, 1989, magyar fordítása sajnos nincs, de német van: Die vorindustrielle Gesellschaft, dtv, München, 1992). Itt most csak három tényező kiemelésére van alkalmam: a gazdasági szervezet, az állam és a kultúra sajátosságait vesszük sorra.

A gazdaság legalapvetőbb jellegzetessége a mezőgazdaság alacsony termelékenysége volt: a parasztgazdaságok az önellátáson túl alig vagy egyáltalán nem termeltek felesleget. Ez kiegészült a szállítás nehézségeivel (ami egyben következmény is: ki épített volna utat, illetve mit szállítottak volna rajta, ha nincs felesleges élelmiszer?), ami miatt az éhínségek veszélye mindennapos volt. Az önellátás miatt a népesség 80-90%-a parasztként élt, a város kifejezetten ritkaságnak számított: nem lehetett volna több embert ellátni élelemmel, és a parasztoknak nem nagyon volt semmijük, amit iparcikkekre cserélhettek volna. A néhány nagyváros nem annyira gazdasági, mint inkább hatalmi centrum volt, az elit itt költötte el a parasztságból kicsikart jövedelmeit. Éppen ezért a nagyváros lakosságának zöme nem polgár, hanem szolga és nyomorgó volt, akik az anyagi javak koncentrálódásának helyszínén igyekeztek túlélni. Mivel alig létezett felesleg, nagyon szűk volt a piac. A legalapvetőbb termelőeszköz maga a föld volt, ez viszont az egzisztencia alapja, sőt az elitnél a rang jelzője, tehát alapvetően nem eladó. Munkaerőpiac sincs, a termelés javát az önellátó családi gazdaságok végezték, a felesleget pedig jórészt „gazdaságon kívüli kényszerrel” (erőszakkal) csikarták ki: rabszolgaság, jobbágyrendszer, adók. Az önellátás és a piac hiánya tehát az integráció teljes hiányát jelenti: ez hatott ki az állam és a kultúra területeire is.

Az államok tehát elsősorban az erőforrások szűkösségével szembesültek. Ez egyfajta ördögi kört alakított ki, hiszen a szűk erőforrások miatt nem épülhetett ki hatékony apparátus, emiatt viszont maguk az erőforrások is alig voltak hasznosíthatók (XIV. Lajos Franciaországában az adóbehajtás hatékonysága 75%-os volt!). Az infrastruktúra hiánya miatt az információáramlás is lassú volt. A politikai hatalomba bevontak körét két dolog határozta meg. Egyrészt a méret: az előbbiek miatt csak kicsi államban volt lehetséges a szélesebb politikai részvétel. Másrészt a katonai szervezet: a fegyveres csoportok mindenképpen rendelkeztek valamiféle befolyással. A gyenge államszervezet sokfajta autonómia létezését eredményezte: egyrészt képtelen volt megakadályozni működésüket, másrészt rájuk is szorult az igazgatásban. Ugyanakkor pont a gyengeség vezetett az erőszakos túlkapásokhoz: példát kellett statuálni, akár az adóbehajtásnál, akár az önállósági törekvéseknél. Az állam csak minimális funkciókat töltött be: mai feladatai közül csak a védelmet és a belső rend fenntartását vállalta (bár ezeket sem tudta maradéktalanul megvalósítani), de az oktatás, az egészségügy, a szegénygondozás, a környezetvédelem, a gazdaságfejlesztés távol állt tőle. Ez újabb magyarázata a nagyszámú, autonóm „önsegélyező csoport” meglétének (vallási közösségek, szakmai szervezetek, családi klánok, lakóhelyi közösségek).

A kultúra esetében meg kell különböztetnünk a mindennapi és a magaskultúrát. A szakmai képzés például a családban, vagy ahhoz hasonló rendszerben (céhek) zajlott. Alapképzés nem létezett, a tanulóidő rövid volt, hamar váltak az emberek felnőtté. Ezzel szemben csak a magaskultúra kötődött az íráshoz, és rendelkezett formális intézményekkel, bár sokszor csak felsőfokon (egyetemek). Jellemzője volt a műveltséget hordozó holt nyelvek uralma (latin, görög, klasszikus arab, szanszkrit), az ezen a nyelven írt alapművek kiemelt jelentősége. Ez egyrészt konzervatívvá tette a kultúrát (célja a megőrzés volt, nem a fejlődés), másrészt viszont időn és téren átnyúlóvá: egy nemzetközi elit élt az atomizált helyi közösségek felett. (Ezért nem beszélhetünk az ipari forradalom előtt nemzeti nyelvekről sem, csak nyelvjárások halmazáról.) Némi különbséget az egyes civilizációk vallási meggyőződése jelentett. Ahol megjelent az individuális egyenértékűség eszméje, ott kialakult némi kölcsönhatás az elit és a köznép között. Ilyenek a megváltásvallások: a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus. Egyrészt – már csak a vallás terjesztése miatt is – kísérletet tettek a tömegek minimális oktatására, másrészt az egyházak igyekeztek az élet minden területét szabályozni.

Az ipari forradalom mindezt megváltoztatta. Ahol lejátszódott, ott olyan anyagi bőséget teremtett, ami megszüntette a tömeges és állandó nélkülözést, és lehetővé tette a tömeges elszakadást a mezőgazdaságtól (a lakosság 95-98%-a számára). Az államok kezébe ez az erőforrások sokaságát adta, ami funkcióik kiterjesztését tette lehetővé, másrészt viszont a politikai hatalomba bevontak körének kiterjesztését is. A gazdasági és politikai integráció kulturálissal járt együtt: megszűnt a helyi közösségek elzártsága, élő nyelvű és fejlődő magaskultúrát teremtett.