(Matlák Gábor vendégposztja.)

Gyerekkoromban, amikor a történelem és a politika összefüggései nem alkottak egységes rendszert fejemben, Rudolf Hess-t leginkább Nelson Mandelához hasonlítottam. Két világszerte ismert politikus, akiket ádáz politikai ellenfeleik sok évvel születésem előtt börtönbe zártak, és nagy valószínűséggel halálukig ott fognak tartani. Később megértettem, hogy míg Mandelát azért tartották bezárva, hogy a faji kirekesztés elleni mozgalmat megfosszák vezetőjétől, addig Hess-t egy letűnt kor szimbólumaként, mintegy a korral szembeni kollektív ellenérzés jelképeként tartották börtönben. Persze, Hess-t a bűnei miatt ítélték el. A közfelfogás szerint azonban a náciknak leginkább azért kellett bíróság előtt felelniük, mert emberek millióit gyilkolták le faji alapon, kíméletlen hidegvérrel. Csakhogy Hess nem csak amiatt lóg ki a Göringek, Rosenbergek és Streicherek sorából, mert bűneit a Nürnbergi Törvényszék nem találta elegendőnek a halálbüntetéshez, hanem azért is, mert ő maga 1941-ben esett brit fogságba, tehát a zsidók iparszerű megsemmisítésének nem csak lebonyolításában, de elrendelésében sem vett részt.

És ez az a pont, ami Hess-t törvényszerűen ikonná emeli. Van ugyanis szerte Európában számos egyén és csoport, akiket a hatalom hiánya egyelőre megfoszt attól, hogy embertársaikat faji alapon haláltáborokban semmisítsék meg, de a szólásszabadság lehetővé teszi számukra, hogy gátlástalanul ilyesmire uszítsanak. Az ő szemükben Rudolf Hess, a Mein Kampf társszerzője a szólásszabadság mártírja, akit szavaiért ítéltek el, szemben a többiekkel, akiket tetteikért. Ha Hess ennek alapján ártatlan, akkor az ő uszításuk is csupán a szólásszabadság gyakorlása, akkor ők sem felelősek azért, ha honlapjuk elolvasása után valaki fekete terepjáróba ülve, töltött puskával keresi fel a cigánysort.

Ezt a gondolatmenetet egy cseppet sem zavarja meg, hogy Hess-t nem a holocaustban való részvételéért ítélték el, hanem a hatalom megragadása és megtartása során alkalmazott antidemokratikus cselekedeteiért, illetve a háború kirobbantásában való részvételéért. 1933-ban és 1939-ben pedig Hess Berlinben tartózkodott, többnyire a kancellárián, de semmiképpen sem a londoni Towerban.

Rudolf Hess személyisége és életének nem egy mozzanata szintén hizlalta a köré épült mítoszt. Bár a náci párt majd minden vezetőjének életrajzában ott díszlett az első világháborús frontszolgálat, Hess a többiekkel ellentétben valóban háborús hős volt. Szemben a többi páváskodó nácivezérrel, akik hatalmukat vesztve látványosan szánalmas figurákká váltak, Hess a nürnbergi eljárás minden megaláztatását is képes volt elképesztő hidegvérrel, méltóságát megőrizve tűrni. Az őt kihallgató szövetségesek megdöbbentően intelligens, de autista jegyeket mutató, őrült zseninek írták le. Bár sosem élt angol nyelvterületen, anyanyelvit közelítő szinten beszélt angolul. Egy szóval, míg a többi bűnösről az derült ki, hogy ezek teljesen hétköznapi sarki patikusok és postások, akik elképesztő mértékű hatalomhoz jutottak, Hess szinte mindenben megfelelt a zseniális, de ördögi náciról alkotott sztereotip elképzeléseknek, melyek később oly sok irodalmi mű alapját képezték.

Életének egy döntő fordulata azonban a személyiségének különlegességén is túltett. 1941. május 10-én máig tisztázatlan okból, teljesen önként Nagy Britanniába repült, ahol elfogták és bebörtönözték. Ekkor még Hitler nem hogy a Szovjetuniót nem támadta meg, de Nagy Britannia ellen sem folytatott komoly hadműveleteket. Vagyis szó se volt arról, hogy a kétfrontos háború mocsarába süllyedő Német Birodalom megmentésére tett kétségbeesett kísérlet állt volna Hess útjának hátterében. Már a háború alatt önálló irodalma keletkezett a találgatásoknak. Egyesek szerint Hesst valójában a brit titkosszolgálat rabolta el, mások szerint Hitler inspirálta a titkos küldetésre, mert így akart megszabadulni tőle. Ezeknél is kalandosabb elméletek születtek arról, hogy nem Hesst ítélték el Nürnbergben, hanem egy alteregóját. Arról megoszlanak a teóriák, hogy a cserét a németek hajtották-e végre még az út előtt, vagy a britek az út után. Akinek még ez sem elég, annak igényeire szabták azt az elméletet, hogy Hess azért repült Skóciába, hogy a rosslyni kápolna pincéjéből megszerezze a Szent Grált, és elvigye Hitlernek, biztosítva ezzel a nácik győzelmét és ezeréves uralmát a világ felett.

És ezek után Hess – csak hogy elítélése után is tegyen valamit a legendáért – képes volt több mint kilencvenhárom évet élni, túlélve összes fogolytársát és bíráját, vagy egyátalán bárkit, aki felnőtt fejjel tanúja volt pályafutásának. A spandaui fegyház minden lakója kihalt mellőle, az egész épületbe nem zártak már senkit, csak miatta tartották fenn. Cellája sokak szemében az a pár négyzetméter volt, ahová visszaszorult a Harmadik Birodalom a berlini bunker eleste után. Spandau még életében zarándokhellyé vált, ahol elítélése után született neonácik nemzedékei vonultak fel a Negyedik Birodalom eljövetelét várva. Halála is méltó volt a legendához. Egy villanydrót által megfojtva találtak rá.

Hess tehát legendává vált, ami egyetlen XX. századi politikushoz tette igazán hasonlatossá. Egy másik emberellenes eszme elkötelezett harcosáról, Ernesto Che Guevaráról van szó. Guevara életét nem ismertetem, mert a köré szőtt legenda szalonképesebb volta miatt könyv- filmeposzok tucatjai tették ismertté. Hesshez hasonlóan ő is egy kis, erőszakos csoport belső köréhez tartozott, majd korlátlan hatalmi távlatok nyíltak meg előtte. A hatalom konszolidálása érdekében százakat, mások szerint ezreket végeztetett ki, koncentrációs táborok építését szorgalmazta. Hruscsov 1956-os beszédét elítélte, kitartott sztálinizmusa mellett. Ő, az állítólagosan megalkuvást nem tűrő forradalmár a magyar forradalom szovjet eltiprását üdvözölte. A kubai gazdaság lerombolása, tízezrek deportálása azonban nem elégítette ki, ő világforradalomról ábrándozott. A cinikus Castro kapva kapott az alkalmon, és támogatta, hogy elv- és vetélytársa Kubától minél messzebb kezdjen forradalmi terrorakciókba. Kongóból még az utolsó pillanatban kimentette, de Bolíviából már nem.

Che – Hesshez hasonlóan – már életében legendává vált, hiszen az ötvenes-hatvanas évekre már a legtöbb kicsit is értelmes ember előtt nyilvánvaló volt, hogy a kommunista forradalmároknak az a legfőbb bajuk a kizsákmányolással, hogy nem ők zsákmányolnak ki, Che viszont azzal, hogy a nagy íróasztal, szolgálati autó, repikonyak meghatározta életmódot felcserélte a dzsungelharccal, ellentmondott ennek a sztereotípiának. Halálát a szabadság ellenfeleinek összes bérdalnoka megénekelte Sartre-tól Csoóri Sándorig, sőt, még II. János Pál is azt nyilatkozta róla, hogy „Isten trónjánál kapott helyet”. Arról nem szólt az egyházfő, hogy ebben a mennyei ültetési rendben a rendszer ellen prédikáló papokat lágerbe küldő Guevara milyen messze ül Torquemadától vagy Szent Domonkostól, akik jámbor keresztények ezreit égették el annak idején. Guevara születését és halálát is Jézuséhoz hasonlítják, a róla készült pólók, bögrék a világ minden városában megvehetőek. A világ egyik leghíresebb képe lett az a fénykép, amelyen vörös csillagos sapkában, kitörni készülő, dühös oroszlánként próbál nem belenézni a kamerába, hiszen éppen szeretőjével kíván találkozni, de ebben a fotós piócák megzavarják.

Kíváncsi lennék, hogy mit szólna a sok Guevara-pólós fiatal, ha mások Rudolf Hesst ábrázoló pólót viselnének, ahol a nácivezér horogkeresztes vagy SS-jelvényben pompázna. Bizonyára fel lenének háborodva, anélkül persze, hogy egy pillanatra is elgondolkodnának, ők kinek is ápolják a kultuszát. Ezért persze a mai húszévesek csak a konzumidióta fogyasztó szintjén felelnek, az igazi felelősség a rendszerváltó generációé, amelyik hagyta, hogy a múlttal való szembenézés és a legalább szimbolikus nürnbergi perek helyett a felelősség elkenése és a kéz kezet mos gyakorlata legyen az alapja mindennek. Ezen könnyelműségünk férges gyümölcsei érnek be mostanában, amikor a neonácik Hess halálának dátumát felhasználva, betiltott tüntetésükkel a szólásszabadság bajnokaiként tetszelegnek, miközben a véres kezű Guevara elvtárs nemzedékek bálványa.