Be kell vallanom a tényt: az elmúlt másfél hónapot nyaralással és fizetett munkával töltöttem. Történt mégis pár dolog a nyáron, aminek sajtóvisszhangja nem volt kellően világos. Következzen tehát a fehér ember, és egyáltalán az emberi faj legszebb egyedeinek hazája, Grúzia. (Akinek nincs kedve rákattintani a linkre: Johann Friedrich Blumenbach német tudós a XVIII-XIX. század fordulóján kiáltotta ki a grúzokat legszebbnek; innen például az angol caucasian, „kaukázusi” megnevezés a fehér bőrszínű emberekre. De térjünk vissza a közelebbi múlthoz.)

Történelem

2008. augusztus 7-én Oroszország hadüzenet nélkül támadta meg Grúziát, a háború mégsem volt váratlan. A kilencvenes évek első felében dúló polgárháború után stabilizálódott Grúzia két tartománya, Dél-Oszétia és Abházia az orosz békefenntartók segítségével nyert gyakorlatilag teljes függetlenséget az anyaországtól. A két tartomány valójában nem nagyobb, mint két átlagos magyarországi megye. Nos, ebből a két megyéből a helyi szeparatista erők akciói során körülbelül negyedmillió grúz menekült el Grúzia egyéb területeire, az orosz békefenntartók vigyázó tekintetétől kísérve. Ezek a békefenntartók egyébként a két, korábban grúz többségű tartomány abház és oszét lakosságának orosz útleveleket kezdtek osztogatni, ami már önmagában casus belli lehetett volna. Grúzia azonban tartott Oroszországtól, s mint később kiderült, nem is ok nélkül.

Nem kell azt hinni, hogy a grúzok nem lőttek vissza, ám a tűzharcok mindig helyi konfliktusok szintjén maradtak, egészen 2008. nyaráig, amikor a Mihail Szakaasvili grúz elnök által vezetett hadsereg az eszkalálódó kenyértörés lezárása érdekében elkezdte visszafoglalni és állami irányítás alá vonni a két tartományt. Erre a határon már ugrásra készen felsorakozott orosz hadsereg bevonult Grúziába. Nem álltak meg Abháziánál és Dél-Oszétiánál, hanem egészen Goriig elmentek, ahol békefenntartóként végképp semmi keresnivalójuk nem volt. Később visszahúzódtak majdnem a nemzetközi egyezményben rögzített tűzszüneti határvonalig, és azóta (talán kisebb változtatásokkal) ott is maradtak. Oroszország és Nicaragua független államként ismerte el Dél-Oszétiát és Abháziát.

Miért olyan fontos Oroszországnak Grúzia? Valószínűleg a politikai-földrajzi helyzete miatt. Oroszország katonai bázist tart fenn Örményországban, amely határos Iránnal. Örményország és Oroszország között csupán Grúzia párszáz kilométernyi széles sávja található. Aztán ott van a Nabucco gázvezeték is, amelynek Grúzia kulcsfontosságú szereplője – hiszen aki az ott keresztülhaladó vezetéket irányítja, az Európa alternatív gázcsapját irányítja.

Reakció

Az Egyesült Államok és az Európai Unió egy emberként állt ki Oroszország agressziójával szemben, leszámítva Magyarországot. Itthon csak az ellenzék vezetője emelte fel a szavát a nemzetközi jogok sárba tiprása ellen. Nabucco ide vagy oda, a magyar kormány ezúttal a Gazprom mellett állt ki. Orbán Viktor helyesen 1956-hoz hasonlította ezt a valódi imperialista agressziót, mire Igor Szavolszkij, az orosz nagykövet „enyhe undorát” fejezte ki vele szemben.

Történetesen Orbán ekkor már felmérések szerint a magyar társadalom bő felének támogatását élvezte, és már akkor erősen valószínűnek tűnt, hogy ő lesz Magyarország következő miniszterelnöke. Ráadásul volt miniszterelnök. Vajon milyen kategóriába sorolható demokráciák között egy ilyen mértékű sértés? Vajon az enyhe undorra nem az lett volna elfogadható válasz a magyar állam részéről, hogy bojkottálja Szavolszkijt, és egyúttal megköveteli új nagykövet kinevezését az Oroszországi Föderációtól? Ilyen lépések nem történtek sem a kormány, sem a köztársasági elnök részéről. A Fidelitas azonban tüntetést szervezett, ahol SZDSZ- és Fidesz-szavazó barátaimmal részt is vettünk.

Azóta eltelt egy bő év. A orosz-grúz háborút most már nem kicsinylik le, nem konfliktusnak hívják. Pekingben mindenki elképedt Kína nagyságán, Phelbs furcsa anatómiáján és rekordjain, jött egy világgazdasági válság, itthon pedig egy újabb kormányválság. Grúziában kezd megszilárdulni a megszállási övezet, a kormány pedig kezd igencsak inogni. A demokratikus világ nem tud segíteni a kaukázusiakon, mert nincs benne az a gátlástalanság, amely Oroszország külpolitikáját jellemzi.

Hogy Magyarországra mi jut ebből? Időnként pár hétnyi gázhiány, valamint egy megbízható orosz nagykövet. Hiszen ma is Igor Szavolszkij a nagykövet. Ha valaki, ő tudja, mi hasonlít 1956-hoz, hiszen ismeri Magyarországot – ‘66-ban már itt dolgozott, a Szovjetúnió nagykövetségén. Ugyanabban az épületben, amelyik előtt tavaly mi tüntettünk. Vajon ugyanezt az enyhe undort érezte volna, ha a forradalom tizedik évfordulóján, 1966-ban ugyanígy odaállunk tüntetni az ablaka alá?