Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Cs. Imre üzemmérnök semmit sem bízott a véletlenre. Nem is bízhatott, hiszen nem hitt benne. Véletlen talán, hogy neki sosem piszkolódott össze a táskája? Nem, hiszen mindig gondosan becsomagolta a tízóraiját. Véletlen talán, hogy sosem lopták el a pénztárcáját? Nem, hiszen mindig a hasán fityegő kis övtáska belső zsebében tartotta, de amúgy sem volt benne sohasem sok pénz. De valamennyi mindig volt benne. Így aztán az sem véletlen, hogy olyan kínos helyzetbe sem keveredett soha, hogy ne tudott volna fizetni a boltban. Nincsen véletlen, szokta mondogatni, csak gondos tervezés, vagy óvatlanság és figyelmetlenség. Cs. Imre üzemmérnök mindent pontosan megtervezett előre, ahogy a műszaki rajzait készítette annak idején az egyetemen. Mindennemű fantázia nélkül, de millimétere pontosan. Természetesen az sem véletlen, hogy a nyaralását is előre megtervezte. Fél évre előre lefoglalta a szállást, az útikönyveket tanulmányozva összeállította a programot, kiszámolta a kilométereket, így aztán még a tankolások helyét is előre ki tudta jelölni. Amikor mindennel elkészült, akkor beszállt teltkarcsú feleségével és pattanásos lányával az autósamponnal fényesre suvickolt Suzukiba, és elindultak Erdélybe.

Cs. Imre gondosan kipipált mindent az útitervében, amit már teljesített. Nagyváradi Kanonok-sor. Pipa. Királyhágó. Pipa. Bánffyhunyad református temploma. Pipa. Kolozsvári Mátyás-szobor. Pipa. És elértek Székelyföldre. Aznapra Parajd és Szováta volt előirányozva. Parajdon elküldte a nőket kürtőskalácsot venni, amíg ő felméri a terepet. Mert amit nem lehet előre megtervezni, azt a helyszínen kell, ahhoz viszont pontosan ismerni kell a paramétereket. A sóbányába öreg csuklós buszok vitték le a turistákat félóránként. Amikor a buszok beálltak, a tömeg felnyomakodott rájuk, hiszen senki sem számolta az eladott jegyeket. Cs. Imre üzemmérnök állt, figyelt, számolt és közben megvetően nézte az egyik pillanatról a másikra élő embereket, akik csak úgy véletlenszerűen próbálnak lejutni a bányába. Majd megvette a jegyeket, és kissé türelmetlenül várta a feleségét és lányát. Igazából jó feleség ez az Ibolya. Jól főz. Erre a gondolatra Cs. Imre kissé beljebb próbálta húzni nadrágszíján átbuggyanó hasát. A maga gömbölyded módján helyeske is. Erre meg pödörintett egyet ápolt, rövid bajuszán. No nem egy nagy ész, de egy családban egy is elég, gondolta, és végigsimított enyhén hullámos, barna haján. De csendes, rendes, engedelmes, mi is kellene több. A Juci is rendes lány. Tisztára, mint az anyja. Csak most még pattanásos. De majd kinövi. Meg duci egy kicsit. De hát mindannyian azok vagyunk, sóhajtott, végül is mi rossz van abban.

Végre megjöttek, picit ragadt a kezük a kürtőskalácstól. Cs. Imre elmagyarázta a haditervet. A jegyeket már megvette, ő nem az a fajta, aki az utolsó pillanatban áll sorban és fél szemmel a buszt lesi kétségbeesetten, hogy nem kési-e le. Az ilyesmit nem lehet a véletlenre bízni, pontosabban az ember nem lehet olyan felelőtlen, hogy hagyja, hogy lemaradjon. Szóval a jegy megvan. Épp most tülekednek az emberek fel a buszra. Ezt ők kényelmesen kivárják, majd, amikor a busz elment, pontosan oda fognak állni, ahol a következő busz ajtaja kinyílik. Ők lesznek az elsők a felszállásnál. Ehhez pont fél órát kell állni a napon, de megéri. Véletlenül sem maradnak le, sőt ülőhelyük is lesz. Ibolya és Juci engedelmesen bólogatott, majd elfoglalták pozícióikat. Iszonyú meleg volt. Izzadtak. De álltak, ahogy Imre elrendelte. Ibolya érezte, hogy ragad össze a szája. Talán mégsem most kellett volna a cukros kalácsot megenni. A vizet meg az autóban hagyta, de nem merte bevallani Imrének. Végre megjött a következő busz. Az ajtó kinyílt, ahogy Imre eltervezte. Elsőként szálltak fel, és rögtön le is ültek. Imre a lányával az árnyékos oldal egyik páros ülésére, Ibolya meg melléjük a napos oldalon. Cs. Imre üzemmérnök elégedetten nézett körül. Nem véletlen, hogy ő és családja már ülnek. A többiek meg? Hát, van, aki nem tud tervezni.

Juci ekkor adta fel. Ő nem bírja tovább, iszonyú szomjas, rosszul lesz, ha nem kap vizet. Imre összehúzta a szemöldökét. Hol van a kulacs? Az autóban. Ibolya nem várta meg a felszólítást, csak annyit kérdezett, menyi idő van még indulásig. Tíz perc. Elég lesz. Felpattant és leszállt. Egy öreg néni hálás sóhajjal rogyott a megürült helyre. Cs. Imre erélyesen rászólt. Az az ő feleségének a helye, le van foglalva. Itt tetszik-e lenni a feleségének? Csak leugrott vízért, de mindjárt itt lesz, különben is le van foglalva, nem érti? A néni felállt. És ekkor elindult a busz. A néni zavartan körülnézett, majd óvatosan megint leült. A többi utasnak nem tűnt fel semmi. De Cs. Imre üzemmérnök dermedten ült. Véletlenül elindult volna a busz? De hát ő mindent kiszámolt és eltervezett. Felszálltak és foglaltak helyet. Most pedig Ibolya nélkül robognak a bányába. Az ablakon át látta, hogy a felesége hozza a kulacsot, majd amikor észreveszi, hogy elindul a busz, futni kezd, de már hiába.

És akkor Cs. Imre üzemmérnök megértette. Tényleg nincsenek véletlenek. Van, aki valóban tud tervezni.