Már kétszer érintettem a magyar őstörténet kérdését: Patrick J. Geary, ill. Kiss Attila könyveinek ismertetése során. Most még egyszer nekirugaszkodom, ezúttal egy teljesen ennek a témának szentelt könyvet ismertetek: Róna-Tas András A honfoglaló magyar nép (Balassi, Budapest, 1996) című írását. Furcsa könyv ez. Róna-Tas nyelvész, emiatt aztán a régészek nem is lelkesednek igazán az elméleteiért (ez persze fordítva is így van: a nyelvészek fanyalognak a régészek eredményein, de erről még lesz szó). De ami a legkülönösebb, az az, hogy Róna-Tas megfogalmazza az egész őstörténettel kapcsolatos legfontosabb kételyeket, aztán mégiscsak ír egy őstörténeti könyvet népek szétválásával és kialakulásával, vándorlásával és honfoglalásával. Pedig az elején meghatározza, hogy a nép (ethnosz) olyan embercsoport, mely közös szemiotikai rendszerrel (nyelv, kultúra), önelnevezéssel, eredettudattal, valamint közös területtel és politikai szervezettel bír. De ha ez így van, akkor magyar népről a Kárpát-medencébe kerülés előtt alig beszélhetünk. A politikai keret a törzsszövetség volt, ami rugalmas, változékony egység. Közös nyelve nem volt (biztosan voltak köztük török nyelvűek). Neve a törzseknek volt, meg a szövetségüknek (hétmagyar), de ez a helyzethez alkalmazkodó elnevezés. Csak az Árpád-dinasztia eredettörténetét ismerjük. A közös terület pedig épp változóban volt. Miért jó mégis Róna-Tas könyve? Mert körbejár még néhány kérdést, amit fel kell tennie annak, akit érdekel az őstörténet.

A legalapvetőbb probléma az őstörténeti tudományágak eredményeinek összeegyeztethetetlensége. A két kulcstudomány a nyelvészet és a régészet. A magyar nyelv finnugor mivolta tudományos tény. A nyelvrokonságok mibenléte azonban korántsem világos. Az ősnyelvek és a szétváló és -vándorló nyelvcsaládok romantikus képe ma már meghaladott, de nincs helyette működő elmélet. Azaz nem tudunk semmit arról, hogy a többi finnugor nyelvet beszélő nép ősei mikor, hol és hogyan találkoztak az ősmagyarokkal. Már csak azért sem, mert egy nyelv mai beszélőinek biológiailag vajmi kevés közük van a több ezer évvel ezelőtti beszélőkhöz. A régészet szép eredményeket ért el a kárpát-medencei anyag feltárásában, de van két gond. Folynak ugyan ásatások Etelközben, de a vándorlás régészetileg akkor sem igazolható. Másrészt a régészek kultúrákat tudnak megkülönböztetni, nem népeket. Szóba jöhet még a néprajz mint segédtudomány, de a kárpát-medencei népesség az utóbbi ezer évben annyit változott, hogy a hazai néprajzi kutatások nem segítenek. Analógiákat persze lehet találni a közép-ázsiai vagy szibériai népeknél, de ezek csak analógiák, ráadásul prekoncepció alapulnak: ilyenek lehettek az ősmagyarok. Végül rohamosan fejlődik a történeti antropológia, de egyelőre kevés csontvázat vizsgáltak meg, és a biológiai jegyek sem népekhez kötődnek. Ezért tudunk olyan keveset a népek őstörténetéről, pontosabban ezért lehetetlen rekonstruálni egy valószínűleg sosemvolt vándorutat.

Hol voltak a magyar őshazák? Aki járt iskolába, az rávágja: Baskíriában (Magna Hungaria), illetve Levédiában és Etelközben. Az előbbit Julianus nyomán tartjuk annak, az utóbbiakat a magyar krónikák nevezik meg az Árpád-dinasztia történetét leírva. Róna-Tas szerint Baskíria nem illik bele a sztyeppei vándorútba. Ez nem a Kárpát-medence felé tartó magyarság egyik állomása volt, hanem egy másik végállomás. Amikor a 8. században a Kazár birodalom meggyengült, és a magyar törzsszövetség önállósult, bolgár és magyar töredékek húzódtak északra a Volgához, létrehozva a volgai bolgár államot. Itt járt Julianus. Levédia és Etelköz elhelyezése örök probléma. Hagyományosan az előbbit keletebbre, az utóbit nyugatabbra helyezzük, de egyik helye sem ismert pontosan. Róna-Tas a problémát a Levedi-monda újraértelmezésével oldja fel. Eszerint a formálódó törzsszövetség keleti részén a Levedi-, a nyugatin pedig az Árpád-dinasztia emelkedett ki. Kettőjük küzdelmét az Árpádok nyerték, a hatalomváltást legitimálta utólag a mondai elbeszélés Levedi önkéntes visszalépéséről. A két őshaza voltaképp egy. Etelköz történeti őshaza, de ami előtte volt, az csak feltételezés, a sztyeppe előtt pedig minden a homályba vész.

Végül vessünk egy pillantást a törzsszövetség politikai szervezetére. Azt tanultuk, hogy két fejedelem, a hatalom nélkül, szent kende, és a valódi vezető, hadvezér gyula állt az élén. Álmost mint szent fejedelmet áldozták fel a honfoglaláskor. Utána Kurszán lett a kende, és az ő halálával ért véget a kettős fejedelemség. Na most a kettős fejedelemséget ugyan arab és bizánci források is említik, de azt, hogy az egyik szent lenne, nem. Ez csupán analógia: a kazároknál tudunk ilyen rendszerről. Ha Álmos kende volt, akkor hogy lett a fia, Árpád a gyula? Mert őt tekintjük a honfoglalás vezetőjének. De Kurszán is több hadjáratot vezetett, egy ilyen alkalmával halt meg. Hogy lehetett volna kende, és hová tűntek az utódai? Róna-Tas úgy véli, hogy Álmos politikai gyilkosság áldozata lett, és nem szent, hanem valódi fejedelem volt. Kurszán sem lehetett kende, sőt valószínűleg maga is Árpád-házi volt, ezért nem emlékeznek meg a krónikák külön az utódairól. A többes fejedelemség viszont nem ismeretlen a nomád törzsszövetségeknél. Az Árpádok viselhették a valódi hatalommal bíró fejedelemséget, mellettük egy másik törzsfő lehetett a hadvezér (a gyula), végül volt a csatlakozott segédnépeknek (pl. a kabaroknak) is egy kormányzója (a horka). Ez lehetett az a nomád törzsszövetség, ami megszállta a Kárpát-medencét és magával hozta a magyar önelnevezést, és talán a magyar nyelvet. De néppé csak itt vált a helyi lakossággal való összeolvadás lassú folyamatában.