Mit örököltünk a rómaiaktól? Városokat, utakat, vízvezetékeket. A latin nyelvű antik kultúrát. A keresztény ökumenét. Persze, persze, esetleg még valamit? Maga ott hátul, a sarokban! A római jogot. Ez az! Az európai jogrendszerek a római jogra épülnek a helyi joghagyományok (pl. a common law) mellett. Az európai államelméletek, kezdve a királyok világi hatalmának középkori legitimálásával mind-mind a római jogból merítenek. Ezért tanítanak a jogi egyetemeken mind a mai napig római jogot (gondoljunk bele, milyen furcsa lenne, ha az építészek római építészetből szigorlatoznának). Az antik Mediterráneum minden polisza nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ki tagja a közösségnek, kik és hogyan irányítják azt, és mik a tagok lehetőségei és kötelességei: azaz a jogra. De talán a rómaiak fejlesztették tökélyre. Vagy csak Rómából lett világbirodalom, mely sok más mellett a jogrendszerét is széthordta a világban. Mondhatjuk hát, hogy Róma jogállam volt. De az eddig elmondottak ellenére nagyon is különbözött a jogállamról vallott mai felfogásunktól. Én ezeket a különbségeket szeretném bemutatni Zlinszky János Ius publicum. A római közjog (Osiris, Budapest, 1997) című könyve segítségével.

Rómában a közösség választott vezetői által gyakorolt hatalom egységes és teljes volt: ezt hívták imperiumnak. Tartalmazta a katonai és polgári végrehajtást, az igazságszolgáltatást, sőt még a törvényhozás egy részét is: csak a magistratusok tehettek törvényjavaslatokat. Volt viszont ma már ismeretlen korlátja, az intercessio, azaz egy másik imperiummal rendelkező magistratus megsemmisíthette a kedvezőtlennek ítélt döntést. Az imperiummal rendelkező magistratust (consult, praetort) csak utólag lehetett felelősségre vonni, de akkor is csak politikai alapon. Azaz a senatus nem azt vizsgálta, hogy törvényes volt-e a magistratus eljárása, hanem azt, hogy az állam, a közösség üdvét szolgálta-e. Szükségállapot esetén pedig még erre sem volt lehetőség, hiszen ilyenkor a senatus kiadta a consultum ultimumot, azaz berekesztette üléseit és a consulnak szabad kezet adott; vagy éppenséggel dictatort neveztek ki, ilyenkor pedig a többi magistratus hatalma is szünetelt, azaz intercessiotól sem kellett tartani. Bár a magánszféra sérthetetlen volt (magánházba a családfő engedélye nélkül hivatalos személy sem léphetett be), a közhatalom sokkal személyfüggőbb volt, mint ma. Úgy tűnk, minden azon múlt, kiket választottak meg.

Akárkit valóban nem lehetett megválasztani. Aki consul akart lenni, annak először öt évig szolgálnia kellett a hadseregben, majd végig kellett járnia a cursus honorumot, a tisztségek ranglétráját. A tisztségviselőket ráadásul hivatali elődeik jelölték, és két tisztség között megint csak el kellett telnie öt évnek. Majdnem negyven éves volt tehát, akiből consul lett, ráadásul végig sikeres politikusnak kellett lennie. No meg gazdagnak, hiszen fizetés nem volt, és bár a csúcson meggazdagodhatott az ember a hadizsákmányból (ha sikeres hadvezér volt), vagy korrupcióból (ha elég ügyes volt), de addig költeni kellett a rokonszenv megszerzéséért. Ráadásul az imperiummal rendelkező magistratusokat a comitia centuriatan, azaz a jövedelem alapján szervezett katonai népgyűlésen választották. Róma polgárait ötévenként a censorok besorolták a lovagok közé, az öt osztályba, vagy a vagyontalanok közé. A lovagoknak és az öt osztálynak különböző számú katonai egységet, centuriát kellett kiállítani. Ez a szám nem a létszámuktól, hanem az anyagi erejüktől függött. A népgyűlésen viszont egy-egy centuria kiállítói alkottak egy szintén centuriának nevezett testületet, a szavazás pedig ilyen centuriánként történt. Azaz a vagyonosok szavazata döntött, hiszen ők viselték a közösség védelmének terhét.

Egy polisz, egy kis közösség megszervezhető, és a közös döntés erővel kikényszeríthető. A magistratus javasol, a népgyűlés és a senatus pedig igennel vagy nemmel szavaz, ezt jelenti az SPQR (senatus populusque Romanus). De mi van a külvilágot is érintő döntésekkel? Itt bizony csak az istenekre lehet számítani. Így aztán a külügy, sőt a hadüzenet és a békekötés kérdése is kezdetben a papi testületek kezében volt. Ha a pater patratus átdobott egy lándzsát a szomszéd polisz földjére, akkor kitört a háború. Mivel a papi testületek fejei a senatus tagjai is voltak, ezeket a jogköröket később a senatus gyakorolta. Aztán felügyelte az állam pénzügyeit (hiszen a kincstárat Saturnus templomában őrizték). Feloszlathatta a népgyűlést kedvezőtlen előjelekre hivatkozva (rosszul repültek a madarak, az áldozati állat belsőségei nem voltak tiszták, nem ettek a szent csirkék). Mindezt egy nem választott testület tette. A senatus ugyanis önkiegészítő volt: automatikusan bekerültek a volt consulok és praetorok, illetve kooptálhatott tagokat. Igaz a censor viszont kihúzhatta az érdemtelenek nevét a listáról (persze censor csak consul-viselt ember, azaz senator lehetett). Összegezzünk. Rómát egy rettenetesen tudatos és szervezett politikai osztály irányította. Nagyon alaposan megszűrte a szinte teljhatalommal felruházott vezetőit, a politizálás folyamatosságát biztosító senatus pedig zárt testületként őrködött a rendszer felett. Mindezt a római jog kristálytiszta szerkezete legitimálta. Így volt Róma jogállam.