Varga E. Tamás, a középiskolai földrajztanárom volt az egyik legérdekesebb ember, akit ismertem. Emlékszem, amikor bejött az első óránkra, nem hittük el, ami történt: elkezdett mesélni. A legtöbb emlékem ehhez köthető. Amikor kérdeztünk valamit, mindig borzasztó lelkes volt, mindig el akarta az egész témát magyarázni, elejétől a végéig. Persze, mint mindig, ezt is kihasználtuk: valakit direkt odaküldtünk az óra elején, hogy ezzel is menjen az idő. A dolgozatokon puskáztunk, az órákon beszélgettünk. Mégis annyi mindent tanultunk tőle, mint talán senki mástól azon idő alatt.
A mai napig, ha a lemeztektonika szót hallom, eszembe jut, ahogy a két öklét egymásnak feszítve mutatta a hegységek felgyűrődését. És sosem felejtettem el azt sem, amit szintén az első órán mondott: a tanuláshoz ki kell alakítanunk a saját fizikai terünket, ahonnan ki tudjuk zárni a világot, és ahol a legjobban tudunk koncentrálni. El sem tudom kezdeni megszámolni, hányszor jutott eszembe, és mennyit segített az elmúlt években ez a meglátása. Gyerekek voltunk, és úgy bánt velünk, mintha felnőttek lennénk: sosem fegyelmezett, minden hülyeségre válaszolt, nem éreztette velünk sosem, hogy ő bármiben jobb lenne nálunk, de mindig kérdés nélkül is arra törekedett, hogy a lehető legtöbb tudást adja át nekünk.
Amikor azt mesélte, hogy minden évben meghívja a földrajzból érettségizőket egy süteményre a büfében, nevettünk. Eszünkbe sem jutott földrajzból érettségizni, de ha mégis megtettük volna, csakis a sütemény miatt.
Amikor elkezdett minket tanítani, az osztályfőnökünket nem igazán kedveltük, és amikor felajánlotta, hogy szervezne nekünk nyári tábort, az osztály egy emberként lelkesedett. Attól kezdve az volt a nyár legérdekesebb pár napja, és bevallom, azokat a napokat vártam a legjobban. (Az első ilyen táborban kaptam életem első félpályás gólját, Duffmantől, de védelmemre legyen mondva, hogy szemembe sütött a nap...) Számháborút azóta sem játszottam olyan jót, a lelkesedése mindenkire átragadt. (Az egyik táborában jöttem rá először arra, hogy szerelmes vagyok.) A táborban többször is éjszakába nyúlóan beszélgettünk Vele, a tábori teát iszogatva, az élet dolgairól. Mesélt az egyetemi éveiről, arról, hogy akkor tudta, hogy a rendszer úgy rossz, ahogy van, amikor nem tanítottak nekik semmit a Közgazdaságtan 2. című tárgyukon. Mikor megbetegedett, azt hittük, hogy meg fog gyógyulni. Azt hittük, hogy csak egy év volt, amikor elmarad az osztálytábor. Azt gondoltuk, hogy majd minden ugyanolyan lesz, mint előtte. De sajnos tévedtünk.
Emberként, tanárként utánozhatatlan volt, és soha nem fogom elfelejteni, amit az életről tanított nekem. Csak szép elmékeim vannak róla, és hihetetlenül szerencsésnek tartom magamat, hogy ilyen tanárom lehetett. Emlékezzünk rá mind, ahányan ismertük, mert az emlékezés az egyetlen dolog, amivel enyhíthetjük az űrt, amit maga után hagyott! Ha van valamilyen élet a halál után, akkor ő csakis a legjobbat kaphatta, mert szeretetben és törődésben élte le egész életét közöttünk. És csak nagyon, nagyon csendben remélem, hogy ezek a sorok is eljutnak hozzá, mert sosem lehet elégszer mondani:
Köszönöm, Tanár úr!