Ezzel a poszttal szeretném befejezni a témát. Tegnapelőtt, még az első sokk állapotában számoltam be magáról a szkinhed-támadásról. Tegnap, a tehetetlen düh feszültségében leírtam, hogyan jártam köztársaságunk rendőrségével. Mindkét posztnak pszichoterápiás célja is volt. Elítélek minden agressziót, és nagyon rossz érzés volt megtapasztalni a bennem felgyűlő dühöt. Ezzel az írással szeretnék pontot tenni a folyamat végére, kiírni mindent, ami még belém szorult. Ugyanis van még két furcsa érzelmi tapasztalat, amivel gazdagabbá tettek támadóim. Az egyiket szégyellem, a másikra büszke vagyok.

Már tegnapelőtt leírtam, hogy magas, szőke férfi vagyok. Eddig abban a hamis illúzióban éltem, hogy külsőm megvéd az ilyen támadástól, hiszen engem senki se nézhet cigánynak vagy zsidónak. A rasszizmussal szembeni undorom merőben elméleti természetű volt, hiszen rasszjegyeim alapján eddig mindig a kivételezett kasztba tartoztam. Hát ennek vége. És tulajdonképpen örülök is neki. Mert elég paradox érzés, így utólag visszagondolva, hogy ugyan utálom a nácikat, és együtt érzek az áldozataikkal, de azért a sebezhetetlenség páncéljában járkálok köztük.

Az egyik, azóta már kitiltott hozzászóló persze rögtön megjegyezte: attól még, hogy szőke vagyok, lehetek zsidó. Nos, ennek alapvetően semmi köze az egészhez, hiszen a rasszista indíték a támadó szándékában rejlik, nem az áldozat identitásában. De valami miatt mégis fontos most a származásom. Mégpedig azért, mert én ugyan magyarországi német vagyok (erre utal a nickem is), és ez látszik is rajtam, a barátom viszont, akivel utaztam, valóban zsidó. A Cházár András utcától a Keletiig, miközben a mocskolódó zsidózást hallgattam, végig arra gondoltam, hogy mit érezhet most ő. Aki nem csak elméletileg undorodik tőlük. Aki a konkrét célszemély, a kiszemelt áldozat, még ha a sakálrészeg szkinhedek ezt szerencsére nem is ismerték fel. És akkor jött az ütés az orromba.

Azoknak, akik aggódtak, üzenem, hogy már jól vagyok. És nem lettem pesszimista sem. Én maradok addig, amíg nem csak gúnyosan lehet majd leírni, hogy Magyarországon nincsenek nácik.
Mert az erőszak a gyengék végső menedéke.