Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

P. Zsolt, a filozófia doktora igazából lovász volt. Ez alatt véletlenül sem szabad azt érteni, hogy ne lett volna a tudomány embere, sőt. Mármint, hogy nagyon is az volt. Legalábbis ez a konszenzusos vélemény uralkodott a kollégium lakói között, hiszen P. Zsolton kívül senkit sem ismertek, aki Heidegger „Sein und Zeit”-jén tanult volna meg németül. Pusztán azt az egyszerű tényt kell leszögezni, hogy a filozófiai tudományok nevezett ifjú reménysége foglalkozására nézve eredetileg lovász volt.

P. Zsolt – vagy ahogy barátai, és rajtuk kívül a kollégium teljes lakossága nevezte: Zsoltika – ahogy mondani szokás, egyszerű családban született. Úgy is szokták mondani, hogy egyszerű, de szerető családban, vagy esetleg meleg családi fészekben, de ezt nem mondjuk, mert ez az állítás erősen növelné elbeszélésünk fikcionalitását, maradjunk tehát annyiban: egyszerű családban született. Apja autószerelő volt, anyja pedig egy görög vendéglős szeretője, akivel angolosan távozott is a napsütötte Hellászba, hímnemű felmenőjükre hagyva két gyermekét, Zsoltikát és nővérét. Az apa sohasem tudott megbarátkozni a szakmájával, az autószerelést piszkos, nehéz fizikai munkának tartotta, amiben feltehetőleg igaza is volt, tekintve, hogy több évtizedes tapasztalattal rendelkezett a területen. Feltett szándéka volt, hogy fiát megóvja ettől a jövőtől, így a nyolc általános elvégzése után lovász-szakmunkás intézetbe küldte. Hogy hogyan jutott erre a bukolikus gondolatra, visszavezetni fiát az elidegenedett, gépi világból a vidék tiszta egyszerűségébe, nem állapítható meg pontosan, lévén nem a szavak embere. Alapos a gyanú, hogy ő nem is nevezte volna az ötletét bukolikusnak.

Zsoltika mindenestre lovász lett. Szakmunkásvizsgája után munkát is kapott egy távoli pusztán legelő tanménes gondozói között – mindez még az ún. létező szocializmus időszakában esett meg. Etette, itatta a lovakat, kefélte a szőrüket, ganajozta az istállót, és ha nem is fogalmazódott meg benne kristálytisztán, de valahol ott motoszkált benne a felismerés csírája, hogy végül is mégiscsak apjához hasonlóan nehéz és piszkos fizikai munkát végzett. Hétvégenként besétált a falusi kocsmába – másfél óra oda, másfél vissza –, dupla adag pacalt rendelt köret nélkül, de sok kenyérrel, fél liter vörösbort fél liter kólával keverve. És akkor egyszer csak megkapta a behívóját.

Egy határőrlaktanyába került Szlovákia közelébe, ahol lovas határőrök vigyázták a zöldhatárt. Kifejezetten ide hívták, hiszen lovászra volt szükségük. A laktanya parancsnoka, egy gyakorlatias gondolkodású főhadnagy azonban úgy találta, hogy a lovak nem adnak Zsoltikának elég munkát, ezért megtette az egység könyvtárosának is. De az is lehet, hogy éppen hogy úgy gondolta, hogy a lovászkodás nagyon kemény munka, ami mellett Zsoltika megérdemli a pihenést, és ezért helyezte oda. A könyvtárat ugyanis senki sem látogatta. Zsoltika egyedül üldögélt a polcok között, amikor éppen nem volt dolga az istállóban. Furcsa érzés volt, sosem látott még egyben ennyi könyvet, az első nap meg is számolta, pontosan háromszáznegyvenhat darab – mondanánk árválkodott, értve ezalatt az olvasatlan magányt, ha lehetne háromszáznegyvenhatan együtt árválkodni, ezért mondjuk inkább egy ide jobban illő közhellyel – porosodott a könyvtárszobában. Egy pár nap múlva Zsoltika levette az egyiket és elolvasta. Aztán még egyet. És egyre többet. Nem tudta, de a laktanya egyszer kiselejtezett klasszikusokat kapott nagy tételben ajándékba, így első olvasmányélménye Dosztojevszkij és Thomas Mann voltak.

Miután leszerelt, nem vágyott többé vissza a lovak közé. Teherautósofőr lett, és mellékesen leérettségizett az esti iskolában. A gyerekkor, a lovászkodás, a katonaság és a sofőrség kiöltek belőle minden kötődést a kézzelfoghatóhoz. A mitikus hősökhöz hasonlóan felismerte és elfogadta a sorsát: felvételizett a filozófia szakra.