Irán ismét beveti a demokráciával szembeni leghatékonyabb fegyvert: az időhúzást. Értelmetlen ultimátumot intézett az Egyesült Államokhoz, amit az utóbbi visszautasított. Irán vásárolni vagy csereberélni akarja az urániumot, nem pedig a saját urániumát visszakapni feldolgozott formában. Hogy a kettő között milyen gyakorlati különbség volna? Pusztán annyi, hogy ebben az esetben a Nyugat hajlandó volna nukleáris fűtőelemet eladni Iránnak. Amire nem hajlandó.
A diplomácia csődje azonban, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) közvetítésével a Nyugat felajánlotta az iráni, dúsított urániummennyiség feldolgozását és visszaszolgáltatását a közel-keleti országnak. A NAÜ szépen lassan vizsgálódik, nyugtalankodik, megpróbál békés megoldást keresni. De amint Irán közlésein látszik, ezzel semmilyen eredményt nem ér el. Mindig úgy tűnik, mintha egy lépéssel közelebb kerülnénk a célhoz, aztán Irán folyamatosan a nemzetközi közvélemény tűrőképességének határán táncolva valahogyan megoldja, hogy ne kelljen abbahagynia a kísérleteit. A világsajtó mindenesetre már jogos igényként kezeli Irán uránköveteléseinek egy részét. Pedig az atomenergia demokráciák kezében is éppen elég veszélyes. Hát ne adjunk belőle iszlámista kormányzatoknak. Ha Isten le akar sújtani, azt ne valamiféle vallási vezetők pirosgomb-megnyomásán keresztül tegye. Van neki mennyköve, ha bombázni akar.