Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
A csattanás hangját Matyi sohasem felejtette el. Tompa volt, már-már kongó, de mégis átütötte az állandó nyüzsgés zajfátylát. Utána pedig a csend volt szinte fülfájdító. Mindenki megdermedt és csak nézett. Rá, és arra, ami előtte történt. A mentős kérdése, és mélységes undort és megvetést sugárzó tekintete is beégett a tudatába. „Ugye, tudod, hogy a barátod életéről van szó? Mit szedett? Vagy azt akarod, hogy elhiggyem, hogy csak úgy véletlenül történt?” Ilyenkor az igazság annyira üresnek és hiteltelennek tűnik. De mit tegyen, ha csak ez az egyetlen igazság áll rendelkezésére? Sőt, ha tudnák, hogy ez az egyetlen igazság mennyire tekervényes ösvényeken vezetett el idáig, a tragédiáig. Természetesen a komédia tekervényes ösvényein, hiszen az igazság a valóság asztrálteste, a valóság pedig per definitionem abszurd.
Judit két évvel felettük járt, így aztán tényleg nem tűnt valószínűnek, hogy épp Matyi tetszene neki. Nem is vette komolyan. De Bandi, a barátja addig mondogatta, hogy de igen, már mindenki tudja, és Judit már tőle is kérdezte, hogy szerinte van-e esély. Így aztán, amikor végképp elunta a zaklatást, Matyi hirtelen mozdulattal belenyúlt a nadrágjába, kirántott egy szálat a fanszőrzetéből és Bandi kezébe nyomta: ezt neki küldöm. Bandi üdvözült mosollyal az arcán vágtatott el. Matyiban ekkor kezdett derengeni a felismerés, hogy hátha mégis … de nem, ez nem lehet … de, ha mégis, akkor … Utána!
Éppen befordult a biológia előtti folyósra, amikor látta, hogy a végzős lányok gyűrűjében Bandi átnyújt valamit Juditnak. A folyosó felrobbant a röhögéstől. Juditnak a szeme sem rebbent, kecsesen átvette a szőrszálat, majd tekintete Bandi válla fölött a folyosó sarka felé siklott. Fókuszált, majd összeszűkült. Matyi érezte a feneke vájatában legördülő jéghideg cseppeket, mert az a tekintet elárulta, hogy nem csak hogy lett volna esély, de most már soha többé nem lesz. Sőt, ezután csak szenvedés lesz, mert egy nőiességében megalázott ivarérett példány bosszúja mindig irtózatos.
Matyi felüvöltött és Bandira vetette magát. Ő még mindig nem értette, hogy hol lépte át a menő arc és a szánalmas seggfej közti hajszálvékony vonalat, és idétlen vigyorát megtartva elugrott. Rohantak végig a folyosón, Matyi szíve majd szétrobbantotta mellkasát, így csak össze-vissza csapkodott. Bandi könnyed léptekkel galoppozott előtte, a válla mögött hátrasandítva. Elérték az aulát, ahol még nagyobb volt a tömeg, de az készségesen szétvált előttük. Egyre beljebb, pontosan a középső négy oszlop felé. Még pontosabban az egyik oszlop felé. Matyi előremeredve, mint a lassított felvételeken látta, ahogy Bandi hátrafelé nézve rohan az oszlopnak neki. Mindenki látta, az arcok megfagytak és eltorzultak, a szájak sikolyra nyíltak. Mintha Bandi is megérzett volna belőle valamit, mert az utolsó pillanatban előrefordult, és magas homlokával óriásit csattant a műmárvány felületen.
