Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Csaba sosem értette a Kádár-parát. Ezt a rugózást a diktatúrán, meg besúgókon, meg oroszokon. Pedig élt ő a Kádár-rendszerben, igaz leginkább gyerekként, de hát az olyanoknak a legélesebb a szeme állítólag, meg hát olyan hamvas még a lelkük, ugyebár, tehát nagyon is érzékelnie kellett volna, ha valami nincs rendben. De orosz katonát csak képen látott egész életében, pedig állítólag pár kilométerrel arrébb, a szomszéd falu melletti erdőben állt a laktanya. Arra viszont nagyon is emlékezett, hogy mennyire egyszerű volt az élet. Pont időben, az ő születése előtt kaptak lakást, pont időben, hatéves korára kaptak autót, pont időben, minden év augusztus első hetében kaptak beutalót Zánkára, pont időben, minden októberben érkeztek az új kabátok az áruházba, és még azt is eldönthette, hogy zöldet vagy kéket szeretne. Volt házmester, portás meg rendőr, szóval minden nagyon rendben volt.

Emlékezett például arra is, hogy március 19. mindig milyen vidám volt. Az igazgató bácsit Józsefnek hívták. Reggel háromnegyed nyolckor minden osztályból a két hetes felsorakozott az igazgatói iroda ajtaja előtt, egy-egy szál szegfűvel a kezükben. Az igazgatóhelyettes néni bekopogott, óvatosan benyitott, majd beszólt: Igazgató elvtárs, néhány kisdiák keresi. Jóska bácsi mindig tökéletesen színlelte a meglepetést, és nagy örömmel nyálazta össze valamennyi hetes arcát. Ezután az iskolarádió bemondta, hogy az igazgató bácsi annyira meghatódott a felköszöntéstől, hogy aznap rövidített tanítás lesz, az órák csak harmincöt percig tartanak, és csak az első öt lesz megtartva. Kitört az üdvrivalgás, pedig mindenki tudott mindent előre, a szülők is így jöttek a gyerekekért. Csabának ez tetszett az egészben a legjobban: a kiszámíthatóság.

Emlékezett aztán a szeptember 29-ékre is. A magyar honvédelem napja. Természetesen nem volt tanítás ezen az általában aranylóan őszi napon (legalábbis esőre sosem emlékezett). Az úttörőőrsöknek riadólánc segítségével kellett eljutniuk a sportpályára. Reggel pontban nyolckor egy reszketeg hangú bácsi, állítólag valami partizán veterán, beolvasta, hogy a riadólánc indul. Ezt persze mindenki hallotta, és el is indulhatott volna (meg enélkül is, hiszen a vekkeróra még alapvetőbb felszerelés volt). De nem. Riadólánc. Meg volt szabva, hogy az őrsvezető kit hív fel, az utána kit, és így sorban. Akinek nem volt telefonja (hja kérem, akkoriban még nem mindenkinek volt), ahhoz a legközelebb lakó telefonnal rendelkezőnek el kellett mennie. És a gyorsaság persze nagyon fontos volt, az őrsök versenyeztek. Mint ahogy versenyeztek azután a célbalövésben és a fakézigránát hajigálásban is. Csaba szerint jót tett mindez a férfiasságuknak.

És persze arra is emlékezett, hogy az akkori diákok sokkal többet tudtak a világról. Amikor Brezsnyev elvtárs meghalt, bemondta az iskolarádió, és a magyaróra kellős közepén egyperces néma felállással adóztak az elhunyt szeretett vezető emlékének. Az aulában ott díszelgett a felirat: Veled vagyunk Vietnám! Naná, hogy nem a maoista-sztálinista kínaiakkal! És az osztályfőnöki órán is Teca néni, a testnevelő olyan szépen elmagyarázta, hogy miért fenyegeti a világbékét az amerikai imperializmus, amikor lerohanja a békés Grenadát. Csabának ez nagyon hiányzik, ez a biztonság, ez az egyszerűség: a Kádár-kor. Amikor még mindennek megvolt a maga értelme. Amikor még az iskoláról is lehetett tudni, mire való. Nemhiába díszelgett termük falán az idézet: ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja.

Kedves Olvasók! Ez volt a 100. posztom a Sárdobálón. Köszönöm a figyelmet!