Azt írja Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története (Osiris, Budapest, 2009) című könyvének előszavában, hogy amikor az egyik rokona megtudta, hogy a cigányokról ír könyvet, azt kérdezte: „De te ugye nem a cigányokkal vagy?”. Mert a cigányokról nem lehet semlegesen írni: akárki akármit mond, azonnal elkönyvelik hazug jogvédőnek, vagy épp rasszistának. Dupcsik szembenézett ezzel a helyzettel, és nagyon komoly, nagyon alapos, nagyon sokoldalú könyvet tett le az asztalra. És mindenki elégedetten felsóhajthat, hiszen már maga a mű felér a vallomással: ő bizony a cigányokkal van. Azokkal a cigányokkal, akik Dupcsik szerint rendkívül fontos szerepet töltenek be a mai magyar identitás képzésében: ők az állandó összehasonlítási alap. A cigányok vélt lustasága, butasága, agresszivitása, bűnöző hajlama, hangossága, koszossága és szaporasága ellentéte a „magyar” önkép pozitív vonásainak. Ebbe a torz tükörbe néz bele a magyar társadalom zöme nap mint nap: nem csoda, ha csak a saját előítéleteit látja benne, nem pedig a cigányokat.

A könyv több szempontból nagyon modern. Dupcsik bevallottan egyetemi tankönyvnek szánta: ennek megfelelően nem egyszerűen kronológiai fejezetekre tagolt, hanem a főszöveg mellett tele van kisebb fél-egy oldalas kitérőkkel: portrékkal, idézetekkel, módszertani kitekintésekkel vagy egyszerű érdekességekkel. Nagyon pontos is a könyv, állításait adatokkal igazolja (csak a bibliográfia 23 oldal), adatait pedig általában diagramokon, grafikonokon jeleníti meg. Valójában azonban maga a témaválasztás különös: a könyv a cigányság és a cigánykutatás párhuzamos története. Ugyanis – és ez egy visszatérő motívum lesz – a cigányokról csak ezeknek a kutatásoknak a fényében tudunk bármit is, tehát éppen olyan fontos, honnan is jön ez a fény. Ezért aztán csak egy rövid bevezetőt szán a 19. század előtti eseményeknek, hiszen a források ritkasága és bizonytalansága miatt őszintén csak az mondható, hogy szinte semmit sem tudunk. Onnantól kezdve azonban sorjáznak a hivatalos statisztikák, és a különböző tudományágak (néprajz, szociológia, kulturális antropológia) leírásai. Nagyon érdekes ahogy párhuzamosan bomlik ki, milyen céllal és milyen eszközzel vizsgálták a cigányságot, és hogy mi derül ki ezen vizsgálatok eredményéből.

Így aztán adatokkal és érvekkel cáfoltatnak meg a cigányokról szóló diskurzus negatív sztereotípiái: hogy ne akarnának dolgozni, hogy bűnöznének, és hogy túlszaporodnának „minket”. 1893-ban, az első országos cigányösszeíráskor pl. az derült ki, hogy a cigányoknak már csak kb. 3 %-a vándorol. A letelepedettek bő harmada napszámos, szűk harmada iparos (főleg kovács, lakatos), alig 10 %-a zenész és mindössze 2,5 %-a kereskedő. Ha a lényeg nem volna érthető: a cigányok dolgoztak. 1971-ben Magyarországon a felnőtt férfiak 87,7 %-a volt aktív kereső, a cigányoknál az arány 85,2 %. A cigányok még ekkor is dolgoztak.
Vagy nézzük a bűnözést. 1906-14 és 1923-40 között nyilvántartották az elkövetők cigányságát is. Az elítélt bűnözők pontosan 1,05 %-a volt cigány.
A két háború közötti népi szociográfia (Kovács Imre) is megfigyelte már, aztán az 1971-es felmérés be is bizonyította: a cigányok szaporulata valóban nagyobb, mint a magyar átlag, ha viszont az azonos jövedelmi viszonyok között élőket nézzük, akkor már azt látjuk, hogy a cigányok szaporulata éppen megegyezik az átlaggal.
A munkakerülés, bűnözés és szaporaság sztereotípiái biztos velünk vannak a 19. század végétől, de az is biztos, hogy az adatok azóta cáfolják ezeket.

Többször foglalkozik a könyv azzal az alapvető kérdéssel is, hogy ki a cigány. A cigány ugyanis a többségi társadalom által létrehozott kategória, mely több különböző, egymástól magát élesen megkülönböztető csoportot takar. Azonban éppen ez vetett fel bennem további kérdéseket, amikre nem találtam a könyvben megnyugtató választ. Ugyanis a cigány csoportokról, illetve azok identitásáról csak szórt adatok vannak. Valójában milyen csoportokat tételeznek fel a mi általunk cigánynak tekintett emberek? Hogy miért fontos ez a kérdés? Azért, mert van egy nyugtalanító ellentmondás. Bár minden szociológus hangsúlyozza, hogy a cigányság nem homogén csoport (ez igaz), hátrányaik mérése érdekében a vizsgálatok cigánynak tekintenek mindenkit, akit a környezete akként azonosít. És itt következik be szerintem a saját farkába harapó kígyó esete: ugyanis azt is tudjuk, hogy a cigánnyá minősítés okai azok a devianciák (munkanélküliség, képzetlenség, nagycsalád, szegregált lakóhely), amikről mint hátrányokról számolnak be aztán a kutatások. Sarkítva: miután cigánynak neveztük a hátrányos helyzetűeket, kiderítettük, hogy a cigányok hátrányos helyzetűek. Ezért tartanék érdekesnek egy olyan vizsgálatot, ami kombinálja a környezet véleményét a személyesen vallott identitással és a kutató külső megfigyelésével: hátha így kiderülne, valójában melyik csoportok milyen hátrányokkal küzdenek. Én csak drukkolni tudok.