Mindig is szerettem a sci-fit, és már többször gondoltam rá, hogy ilyesmit is ismertethetnék ebben a sorozatban. Persze a fikció mindig egészen más, mint a szakirodalom, eddig ha írtam is regényekről, annak majdnem mindig valamilyen a történettudományhoz, vagy a politikához köthető oka volt. Hát most nincs. Egyszerűen újraolvastam Orson Scott Card Végjáték (Móra, Budapest, 1991) című könyvét, és újra lenyűgözött. Senkit ne riasszon el a magyar kiadás rettenetes borítója, bár nagyon tudom ajánlani az angol eredetit (Ender's Game, TOR, New York, 1994) is, nyelvgyakorlásnak is jó, igényes, de nem túlbonyolított olvasmány. Természetesen itt nem a kötet tartalmát szeretném csak összefoglalni, de aki még nem olvasta, és biztos benne, hogy olvasni fogja, inkább ugorja át ezt a posztot, mert nem szeretnék semmit lelőni előre. Mert a regény erőssége nem csak az atmoszférája, és még csak nem is csak a karakterek kidolgozottsága, hanem ezek mellett az a jól felépített fordulat, ami bár szinte kiszámítható, mégis teljesen megrázó. Nehéz a műfaji besorolás is, hiszen a könyv nagyszerűen illeszkedik az inváziós, a militáris, a gyermek- és persze a megváltástörténetek sorába.

A magyar cím az angol eredetihez képest egyszerre sejtet többet, és árul el kevesebbet. Az emberiséget ugyanis egy idegen faj támadta meg, és majdnem kiirtotta. Ezért az egyesített Föld elhatározta, hogy kitenyészti a jövő katonai zseniit. A kiválasztott gyerekeket pár éves koruktól a katonaiskolában nevelik, ahol egymással csatáznak. Aki nem roppan össze a fizikai, szellemi és leginkább lelki terhek alatt, az a parancsnoki iskolába kerül, ahol már szimulátorral játszanak. Ender Wiggin bár többször megtorpan és elbizonytalanodik, megnyer minden csatát és eljut a végső vizsgáig. Miután az utolsó szimulált csatát is megnyerte, kiderül: az emberiség nem várja a következő támadást. Évtizedekkel ezelőtt elindította támadó flottáit, és mire azok odaértek az idegenek világához, kitenyésztették a katonai zsenit, aki egy a téridőt áthidaló kommunikátor segítségével harcba vezette őket. De nem szabadott megtudnia ezt, hiszen akkor elveszett volna gyermeki ártatlansága, képtelen lett volna öngyilkos parancsokat kiadni saját katonáinak, és képtelen lett volna megsemmisíteni egy egész bolygót.

Az atmoszférát a világűrben lebegő klausztrofób katonaiskola adja, annak is leginkább a központja, a csataterem (Battle Room). Card maga írja az előszóban, hogy az egész regény ötlete ebből a képből nőtt ki. A katonaiskola remek helyszín, ezt a klasszikus szépirodalom is gyakran használja (Musil, Ottlik). Itt eltűnnek a civil világ árnyalatai és problémái, tiszta vonalakkal írható körül a lét, egyszerűek a parancsok. Az emberi teljesítőképesség határát kitágítják, a teljesítmény ethosza mindenek felett áll. Vagy mégsem? Talán épp így jutunk el a végső kérdésekig? Sőt meg lehet kérdőjelezni magát a világot is? Ender, a főszereplő, a született katonai zseni. Megnyeri az összes stratégiai játékot, karizmatikus vezető, de pont ő fogja megkérdőjelezni a játék értelmét. És mivel választ kap, képes lesz az áldozatra.

Ender olyasfajta főszereplő, akivel tökéletesen lehet azonosulni annak ellenére, hogy valójában senki sem ismerhet benne magára. Senki sem lehet ilyen okos. De ami ennél is több, senki sem lehet ilyen jó. Miközben Ender végig retteg, hogy ugyanolyan gyilkossá válik, mint szörnyeteg bátyja, mi pontosan tudjuk, hogy ez a félelme őrzi meg tisztának. Bár a történet során megöl két gyereket, majd kiirt egy teljes idegen fajt, mégsem szennyezi valódi bűn. Mégpedig azért nem, mert bár mindezt tudta nélkül és szándéka ellenére tette, mégsem ártatlan áldozatnak tekinti magát, hanem vezeklésre ítélt bűnösnek.

A történet novellából nőtt regénnyé, és minden szakmai ügyesség ellenére ez érződik is rajta. Én sosem bírtam ugyanolyan értékűnek tekinteni az újabb szálakat. A két testvér története, és a politikai kampány leírása is érdekes, sőt szórakoztató, de nem hordozza magában azokat az erkölcsi kérdéseket, amikkel Ender küszködik. Pontosabb jóval egyszerűbben teszi fel a hasznos opportunizmus erkölcsösségének kérdését. Első olvasásra ugyanígy nem kedveltem az óriás italának fantázia-szálát sem. Most sem kedveltem meg, de néhány elemét elkezdtem megérteni. És persze ez készíti elő a finálét, amikor Ender rájön, hogy áldozatai, az idegenek, őt szemelték ki, hogy szószólójuk legyen. Megbánták bűneiket, ő megbocsátott nekik, és haláluk után őáltala újjászülethetnek. Húsvéti történet.

Kolbenheyer kommentpolitikája