Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A tavaszi szünet idén viszonylag későn kezdődött, így az első napján arra ébredtem, hogy arcomat melengetik a napsugarak, és hangosan csivitelnek a madarak. Már egy hónapja Budakeszin laktunk, és kezdtem megszokni a környezetet, a kertváros hangulatát. A szüleim elmentek dolgozni, mielőtt felébredtem volna, tehát teljesen szabad voltam. Hallottam, ahogy az utcában ugat egy kutya, aztán egy autó is elhúzott a ház előtt, de ezen kívül csend volt és nyugalom. Ezért költöztünk ide. A gondolattól megszállt valami nagy-nagy bátorság, és elhatároztam, hogy ma lesz a nagy nap. Most fogom megpróbálni, aztán majd büszkén mesélem az ámuló szüleimnek. Hiszen mikor lenne tökéletesebb az időpont? Hétköznap délelőtt van, alig jár valaki az utcán. És már elég jól ismerem a környéket, apu tényleg bejárta velem az összes utcát. Végül is tényleg ezért költöztünk ide. Felkeltem, felöltöztem, bekaptam néhány falatot a kikészített reggeliből (ó, az én drága anyukám), de alig bírtam legyűrni, mert azért nagyon izgatott voltam. Nem, nem féltem, hanem egyszerűen izgultam. Az első alkalomnál természetes az ilyesmi, szerintem.

Özv. Kottaner Jánosné már fél hatkor fenn volt. Sosem aludt sokáig, de az utóbbi időben kifejezetten korán ébredt. Már megint ugat a Fickó. Csak nem nyest járt megint a kertben? Persze, amióta nem tart tyúkokat, végül is mindegy, de azért a szomszéd Marcsi óljába be kéne nézni, ki tudja. De aztán mégsem ment át rögtön, végül is még elég korán van, ha hétköznap is. Felkapta a pongyolát, feltette a kávéfőzőt, és kinyitotta az ablakot. Süt a nap, szép idő lesz. Csak aztán nehogy a Jani gyerekei egész délután kinn focizzanak. Múltkor is átrúgták a labdát, aztán csak nem szétfeszítették egy helyen a kerítést, hogy átférjenek! Majd azon fog bejárni a róka is. Jó, persze nincsenek már tyúkok. De akkor is. Ki kéne szaladni a piacra egy kis karalábéért a levesbe. Megitta a kávét, meg harapott hozzá egy kis kenyeret a tavalyi szilvalekvárral (az jó év volt, de jó ám), és elmosogatott. Sohasem hagyta a szennyes edényt a mosogatóban, mint ezek a modern háziasszonyok. Felhúzta a barna harisnyáját, mert azért még csak április van, meg felkötötte a kendőjét is. Kicsit keresgélte a pénztárcáját, de csak lecsúszott a sublótról a székre, aztán gondosan bezárta az ajtót és elindult.

Kiléptem az ajtón, és megálltam. Felfelé fordítottam az arcomat, és egy pillanatig élveztem még a napsugarak melegét. Aztán laza, gyakorlott mozdulatokkal lelépdeltem a lépcsőn, végigmentem az előkerten és kiléptem az utcára. Határozott mozdulattal jobbra fordultam és elindultam a kissé egyenetlenül lerakott betonlapokból álló járdán. Megy ez, mint a karikacsapás! És akkor hatalmas döndüléssel felrúgtam az első kukát. Hát igen, erre nem számítottam. Persze, hétfőn kell kirakni a kukákat, és félálomban még hallottam is hajnalban a kukásautót. Mindegy, most már nem futamodhatok meg. Mentem tovább, bár kissé lassabban. De hiába, hatalmas csattanás, felborult a második is, sőt hallottam, ahogy ide-oda gurul az úttesten. Kinyújtottam a kezem, hogy ha jön a harmadik, időben elkaphassam, de rossz irányba fordulhattam, mert oldalról rúgtam fel a harmadikat. Kezdtem rosszul érezni magam, de nem tudtam, mitévő legyek. Kínomban csak nevettem.

Özv. Kottaner Jánosné megkövülten állt. Jön szembe ez a kövérkés fiatalember, dülöngél jobbra-balra, behunyt szemmel és előretartott kézzel, és sorban rugdossa fel a kukákat. És közben röhög! Azt a hétszentségit ezeknek a huligánoknak!
–    Mégis mit csinál, fiatalember! Nem látja a kukákat! Be van maga rúgva?!
–    Nem, dehogy! Tetszik tudni, én vak vagyok, és ma próbáltam először bot nélkül végigmenni az utcánkon …

Kolbenheyer kommentpolitikája