Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Melyik hajót szeretnéd? – fordult Tamáshoz az igazgató, miközben cigarettázva figyelte, ahogy az öregebb diákok lepakolják a trélerről a túrakenukat. – Most már tapasztalt túrázó vagy – folytatta – és tanárként nem engedheted meg magadnak, hogy csak sztrogolj. – adta meg a kegyelemdöfést. Az igazgató majdnem kétméteres volt, legalább százhúsz kilót nyomott, és többen látták, ahogy tavaly kiemelte a Fordot a sárból, az a történet pedig egyenesen legendássá vált, amikor az áradó Rábán egy váratlan zúgó előtt megállította a hajóját, és egyedül visszaevezett ár ellen. Nem az az ember volt tehát, akinek szokás lett volna ellentmondani. Tamás torka kiszáradt, és erőtlenül jegyezte meg, hogy még nem tanult meg kormányozni, de látszott, hogy a főnök már nem figyel rá, rutinból legyint és a hajók vízre rakását kezdi vezényelni. Pedig milyen jól indult minden! Az idő meleg volt, de nem elviselhetetlenül forró, a Hernádban bőven volt víz, a táj gyönyörű. Elképzelte, ahogy ott ül a kenu orrában (ezt nevezték a „tapasztalt túrázók” sztrogolásnak), evez és beszívja a víz illatát. Hát ebből nem lesz semmi. Ehelyett ki kell ülnie a hátsó dekkre, mert a Széchenyi vízitúrásai nem a hátsó ülésből kormányoznak, és meg kell próbálnia a lehetetlent: egyszerre erősen húzni, irányítani és nem beesni.
Nem is olyan rettenetes, gondolta egy félóra múlva, amikor vízre szálltak, és hátul, kinn ülni ugyan rémesen labilis élmény volt, de sokkal rosszabbra számított. Végignézett az előtte, alacsonyabban ülő legénységen, és kezdte érteni, miért menő dolog kormányozni. Ahogy a kis flotta siklott a tiszta és nyugodt vízen, egyre magabiztosabbnak érezte magát. Ráérzett, hogy mekkorát kell húznia ahhoz, hogy a hajó egyenesben maradjon. Az első kanyarok szélesek és enyhék voltak, egész simán vette őket, jó, mondjuk ki kellett hagynia egy-egy ütemet, de egyrészt ezt senki sem vette észre, másrészt amúgy sem ártott, ha a kanyarban csökkenti a sebességet. Megy ez! Próbálta kívülről nézni magát, ahogy beszálláskor látta a víztükörben: feltűrt gallérú, vékony fehér ing, napszemüveg, fejre kötött kendő, két napos borosta. Nagyon menő. Lassú, kimért, méltóságteljes mozdulatokkal evezett és rezzenéstelen arccal nézelődött. Hadd lássák, ki ő. – Vigyázz, éles kanyar! – harsant a kiáltás elölről, a kanyar miatt már nem látszó előző kenuból. Erősen benyomta az evezőt, csuklóból fordította és ellentartott. A hajó orra gyorsan fordult, de nem elég gyorsan, a jobb oldaláról hirtelen eléjük került meredek part bámulatos sebességgel közeledett. De legalább látta a becsapódást, felkészült, sikerült megőriznie az egyensúlyát, és ülve maradt. A sodrás elkapta a kenu farát és egy pillanat alatt megfordította, most hátulról csapódott a parthoz, miközben az orra kiszabadult. Ösztönösen megragadta a kiálló fagyökeret.
Persze a kanyart mindenki más be tudta venni. A sorban érkező kenuk legénysége meghökkenve nézte Tamást, ahogy egyedül lóg egy gyökéren a meredek parton. Zavartan integetett és mosolygott, legalább a hidegvér látszata megmaradjon. Aztán persze a kanyar után mindenki meglátta a kenut is, a túlsó partszéli nádasban, Tamás emberei kormányos híján kétségbeesetten kapaszkodtak a nádszárakba. A hír hamar előrejutott, így aztán az élről visszafordult az igazgató, leszedte Tamást a falról és visszarakta a hajójába. – Ügyesen csináltad, senki sem esett a vízbe – mondta, és Tamás nagyon akarta hinni, hogy ez nem jószívű vigasz, hanem reális helyzetértékelés. Mindenesetre innentől jobban figyelt a vízre, mint a menőségre. Így aztán időben reagált, amikor elölről felharsant: – Lassíts! Bedőlt fa! Csak egyesével férünk át! - De aztán kiderült, hogy mégsem eléggé lassított. Akárhogy igyekezett, utolérték az előttük haladó kenut, mellésodródtak, és már látta, hogy nem fognak átférni a lukon. Minden erejét bedobva, húzott egy óriásit, és a kenu orra ráfordult a nyílásra. Átment a harmada. A fele. De közben a sodrástól fordulni kezdett. Látta, hogy a vége, azaz ő besodródik az ágak közé. Megpróbált lecsúszni a hajó aljába, de elkésett, egy ág csapódott az arcába, és a következő emléke a vízbecsapódás volt.
A tapasztalt kormányos vészhelyzetben elengedi a hajóját, becsúszik a vízbe, és így óvja a felborulástól. – magyarázta emelt hangon az igazgató, miközben fél kézzel Tamást húzta ki a vízből. És ami a legkülönösebb volt, a legénysége meg is köszönte neki, hogy megmentette őket a borulástól. De ennek ellenére erősödött benne a meggyőződés, hogy nem született hősnek, így talán kormányosnak sem. Ám nem volt kiszállás, csöpögő ruhában kellett tovább eveznie. Csak akkor engedett fel, amikor egy nagy kanyar után kiértek egy egyenes szakaszra, és látta, hogy a főnök már ki is kötött táborhelyet keresni. Utólag pontosan emlékezett rá, amikor a sztrogja hátraszólt, hogy faág balra, de azt nem tudta megfejteni, hogy ezután miért fordult rá gyönyörű ívben a faágra, ami persze megdobta a kenut, ő pedig teljesen elfelejtette az „elengedést”, megkapaszkodott a szélében, és érezte, ahogy az egész fordul fel, mindenki sikítozik, és most a legénységet és a rakományt is elnyeli a víz. Igazából csak másnap reggel haragudtak rá, amikor kiderült, hogy az összes lekvár abban a ládában volt.
