A Magyar Nemzet teljes mértékben él a független, szabad újságírás lehetőségeivel. Utánajár az igazságnak, a dolgokat helyes módon értelmezi egy adott nézőpontból. Az egyetlen probléma a nézőponttal van. Az ugyanis egyetlen: nem szabad utánajárni az igazságnak, ha az ártana a Fidesznek.

Szombati vezércikkük címében Schmittet mint „minden magyar elnökét” állítja be, ezzel máris elfedve a Schmitt Pál elnökké választását övező botrányt. Ezután a cikk minden szava aranyból van, miután bölcsen semmivel nem ellensúlyozza a kormánypárti nézetek egyhangú ecsetelését. Megkíséreltem ellátni a cikket ellensúlyokkal. Íme.
Köztársasági elnökként az egyensúly, nem az ellensúly szerepét kívánja betölteni Schmitt Pál fideszes politikus. Ezzel – sokadszor – beismeri, hogy az ellenzéki véleménnyel összhangban valóban Orbán Viktor minden döntéséhez kritika nélkül kíván asszisztálni.

Az új elnök a második világháború során kétessé vált, a szélsőjobb által istenített Wass Albert idézésével egyértelműsítette, hogy valóban egyensúlyt kíván – neki az olyan szélsőbalosok, mint Jókai vagy Petőfi (a magyar nemzettudat valódi letéteményesei) nem felelnek meg. Ezután utalt az elnöki szerep méltóságára, amelyet elődeinek köszönhet – itt nyilván Mádl Ferenc világos fogalmazásmódjára gondolt.

Schmitt, a Magyar Szocialista Munkáspárt volt miniszterhelyettese, szembefordulva saját (a kommunista pártdirektívának megfelelő) eredeti véleményével, a kereszténységet pozitív értéknek tartja. Ezért, a totalitárius államban szerzett tapasztalatának megfelelően, jogi szövegbe kíván foglalni ténymegállapításokat, köztük Magyarország és a kereszténység kapcsolatával kapcsolatosakat. Ez a ténymegállapítás az egyház és az állami hatalom szétválasztásának szempontjából problémás.

A pénteki beiktatáson a Fidesz-vezérkar mellett Mádl Ferenc volt köztársasági elnök is részt vett, de a korábban udvariatlanul kezelt Sólyom László, valamint a ceremónia előtt egy nappal meghívott ellenzék nem jelent meg. Orbán Viktor az ünnepség utáni zártkörű fogadáson a legsikeresebb magyar politikusnak nevezte Schmitt Pált. Nem volt igaza. Kádárista miniszterhelyettesből köztársasági elnökké avanzsálni egy miniszterelnöki rendszerben nem olyan szép, mint Horn Gyula teljesítménye, aki ‘56-os pufajkásból kádárista miniszterségen át kétharmados koalíciós kormány miniszterelnökévé nőtte ki magát 1994-re. De azért Schmitt is jó. Majd ha kinyílnak a levéltárak, ha megtudjuk, mi van a szalagokon, ha kiderül, milyen, eddig ismeretlen döntéseket hozott Schmitt Pál a ‘80-as években, akkor kiderül, hogy mennyire is volt jó.