Néhány hónap. Ennyi választja el a világot attól, hogy Irán működő atombombával rendelkezzen. Most akkor mi a teendő? Hisztizni? Rögtön odacsapni? Kicsit később odacsapni? Vagy kivételesen nyugton maradni, és nem kísérletezni „gyógymódokkal”?
Az iráni kérdés eljutott abba a fázisba, amikor mindenki számára világos kell, hogy legyen: az országot békés eszközökkel már nem lehet megakadályozni abban, hogy belépjen az atomhatalmak klubjába. Nem valószínű, hogy bárki képes lenne olyan ajánlatot tenni a tárgyalóasztal mellett, aminek hatására Mahmud Ahmadinedzsád úgy döntene, mégis inkább szétszereli már majdnem kész kis bombáit, lebontja az erőműveit, és inkább visszatér a perzsaszőnyeg-szövéshez.
Az elkövetkező két-három hónapban persze az USA és Izrael sosem késő alapon még dönthet úgy, hogy jó alaposan megbombázza az iráni atomlétesítményeket. Az elmúlt napokban a Perzsa-öbölben végrehajtott nagyarányú amerikai-brit-izraeli csapatösszevonások bizonyítják, hogy gondolkoznak ilyesmiben, ám hogy végül lesz-e belőle valami, az egy nagy kérdőjel. Azzal persze minden szakértő egyetért, hogy ez abszolút átmeneti megoldás lenne, hiszen Irán jelenleg rendkívül erős ország, figyelemreméltó katonai potenciállal, kitűnő szakértőkkel, tehát gyorsan „regenerálódna” és újra kezdené az egész programot. Ráadásul erkölcsi győzelemmel a zsebükben, az áldozat szerepében tetszelegve már valós fenyegetettségre is hivatkozhatnának: lám-lám, a „Cionista Entitás” és mocskos szövetségesei tényleg veszélyeztetik biztonságukat. Nem beszélve emberek tömegeinek teljesen értelmetlen haláláról. Atomerőművek bombázásának ugyebár nem annyira viccesek a következményei.
És mi történne, ha a „teljes pályás” lerohanás módszeréhez folyamodnának? Nem kérdés, hogy épp úgy kisöpörnék az iráni vezetést, ahogy tették azt a tálibokkal és Szaddámmal. És az se kérdés, hogy az ennek nyomán kialakuló helyzetet épp úgy nem tudnák kezelni, ahogy Irakban és Afganisztánban se tudják. A háborúhoz BT-felhatalmazást nem kapna az USA, azt ugyanúgy saját szakállára, barátságtalan környezetben kellene vívnia, ahogy Irak esetében. Stratégiai szempontból, a térség stabilitása szempontjából egy iráni háború végzetes következményekkel járna. Ha a jelenlegi iráni politikai elitet kipurgálnák a hatalomból, az országban eluralkodna a káosz, ami szépen tovagyűrűzne a szomszédos államokba is, és lassan nem maradna egy épkézláb kormánnyal rendelkező ország se azon a vidéken.
A harmadik lehetőség, hogy kivételesen mindenki a fenekén marad, és Iránnak szépen lesz atombombája. Úgy, ahogy nagyon sok országnak, kisebbeknek és nagyobbaknak, demokratikusaknak és kevésbé demokratikusaknak. Valószínű, hogy ha végül nem történik preventív támadás, akkor egyszerűen el fog jönni a hagyományos hatalmi játszmák kora a Közel-Keleten. Elvégre háborúzgatás helyett lehet ügyesen manőverezni is. Kitartóan pénzelni az iráni ellenzéket. Szorosabbra fűzni a kapcsolatot olyan szunnita arab államokkal, amelyek rühellik Iránt, az USA-val ellenben viszonylag jóban vannak, Izraelt meg elviselik (pl. Jordánia, Szaúd-Arábia, Egyiptom). Alkudozni és előnyös ajánlatokat tenni az oroszoknak és a kínaiaknak, hogy cserébe végre hagyjanak fel Irán fű alatti támogatásával és próbáljanak máshol piacot keresni a portékájuknak. A lehetőségek száma elég bő, az azonban kérdés, hogy a nyugati diplomáciának mennyire sikerül felcserélni a magasztos wilsoni elvek szajkózását machiavellista mesterkedésekre.
