Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Akar maga katona lenni? – kérdezte a katonaorvos Marcit. A hangsúlya volt igazán érdekes, egyáltalán nem ellenségesen, sőt egész barátságosan kérdezte. Marci csak félszegen mosolygott, mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni, most pont a sorozóbizottságnak mondja, hogy menyire utálja az egészet? – Hogy kerül egyáltalán ide? Huszonnyolc évesen! – érdeklődött tovább a doki. Marci úgy döntött, hogy az orvos vele van, és a legegyszerűbb őszintén elmesélni mindent, aztán majd meglátjuk. – ’89-ben érettségiztem, – kezdte – mi voltunk az első évfolyam, akiket nem vittek el automatikusan érettségi után. Sőt, akkor csökkentették egy évre a szolgálatot, és megkérdezték tőlünk, egyetem előtt vagy után akarjuk-e letudni. Mindenki azt írta, hogy utána, csak én, hogy előtte. Nem, egyáltalán nem vágytam a seregbe, csak túl akartam lenni rajta minél előbb. De nem vittek el. A sorozáson először felderítőnek írtak be a nyelvtudásom miatt, de aztán a szemüvegemre nézve rádiósra módosították. Na mindegy, nem vittek, mentem egyetemre, az ugye öt év, addig békén hagytak. Utána megint megkaptam a behívót. Akkor már volt intelligenciateszt, meg pszichológiai kérdőív is, gondolom a balesetek és öngyilkosságok miatt. Persze, mindannyian hallottunk balesetekről. Az egyik osztálytársamat nem vették fel, így őt berántották rögtön tüzérnek. A gyakorlaton szét is lőttek egy játszóteret, szerencsére éjszaka, senki sem volt ott.

De persze most sem hívtak be, mivel közben felvettek a doktori iskolába. Mondjuk, akkor már nem is bántam, mert közben folyamatosan csökkent a szolgálati idő, kilenc hónap, aztán már csak hat, szóval reménykedtem, hogy elfogy, mire sorra kerülök. A doktorin a képzési idő három év, arra kaptam mentességet. De persze az alatt senki sem írja meg a disszertációt, így kértem még kettőt. Miről írtam? Mithrász-kultusz, ja, ilyen római cucc. Nem, akkor nem volt sorozás, előre írtam egy levelet, a dékán is írt néhány keresetlen szót, és simán megkaptam. Sose volt nagy kedvem a katonásdihoz, de közben még jobban elment. Persze, munka, család. Igen, tanár lettem, van már állásom. Meg is nősültem. Köszönöm. És hát útban van a baba is. Szeptemberre. Szóval ez itt a harmadik sorozásom, most is kitöltöttem a pszichológiai tesztet, megmérték a vérnyomásom, és most itt vagyok. Nem, szerencsére nem vagyok beteg, de az anyukám ragaszkodott hozzá, hogy ezt mutassam meg. Igen, tudom, hogy tíz éves a papír. Még az első sorozáskor nagyon megijedt, hogy mi lesz velem, ezért bekönyörgött a gyerekszaniban, és az ismerős doktornő nekem is írt egy papírt, hogy szénanáthás vagyok. Igen, az öcsém tényleg az, gondolom lemásolta egyszerűen. De aztán akkor nem kellett a papír, eltettem, most meg itt van, bár gondolom akár ki is dobhatom, nem? – sóhajtott lemondóan Marci, és kinézett az ablakon.

Akkor most megmondom, hogy csináljuk. – hajolt előre a katonaorvos. – Ide beírom, hogy I, azaz ideiglenesen alkalmatlan. A megjegyzéshez pedig, hogy asztma-gyanús, kivizsgálásra küldve. Írok egy beutalót, ezzel szépen elmegy a Petneházy utcába, ott megkeresi Kozsinszky doktornőt, igen, zsével és ipszilonnal a végén, és megmondja, hogy én küldtem. Doktor Mikó. Csinálnak néhány allergiavizsgálatot, meg légzésfunkciót. Jövőre újra eljön sorozásra, hozza a papírt, és akárki is ül ebben a székben, az szépen előírás szerint be fogja írni magának az E-t, az alkalmatlant. – azzal elégedetten hátradőlt. Marci pár pillanatig csendben ült, emésztette, amit hallott, hogy netán végleg megszabadul ettől az egésztől, megússza. Aztán felnézett, elmosolyodott, felemelkedett a székből és nagyon keményen megszorította az orvos kezét: – Köszönöm – mondta.

Hazafele menet a tegnapi beszélgetés jutott eszébe. Apja beugrott hozzájuk, és hát persze a másnapi sorozásról beszélgettek. Érdekes, hogy míg az anyja halálra izgulta magát minden sorozáskor, az apját mintha sosem érdekelte volna. Most vett egy nagy levegőt, és megkérdezte, miért. Az apja furcsán, csodálkozva nézte. Aztán halkan sorolni kezdte: – Apámat kiskorában leejtette a dada, eltört egy csigolyája, kicsit púpos lett, így nem sorozták be. A bátyámat bevitték, de jött ’56, és lelécelt Németországba. Én akkor lettem egyetemista, megbízhatatlannak számítottunk, be sem hívtak. Az öcsédet asztmával alkalmatlannak nyilvánították. A német unokatesód polgári szolgálatot csinált. Anyád apja köztisztviselő volt, ezért maradt ki a háborúból. A magyar unokatesód egy hetet volt benn, addigra sikerült az apjának elintéznie, hogy egészségi okból eleresszék. A mi családunkból még soha senki se volt katona. Ki? A sógorom? Igen, ő harcolt a második háborúban. Hadifogoly is volt két évig. Akkor faragta azt a sakk-készletet. Igen, meg a Karcsi bácsi. Szakaszparancsnok volt az ágfalvi csatában. De ő sem vér szerinti családtag, a nagyanyád nővérét vette el. A Mikulás-napi bombázáskor omlott össze a házuk, a nagynéném benne is maradt. Megmondtam, mi nem leszünk katonák.

Kolbenheyer kommentpolitikája