Amikor Enyedi Zsolt és Körösényi András Pártok és pártrendszerek című könyvét ismertettem, a legnagyobb hiánynak azt tartottam, hogy említésre sem méltatták a magyarországi helyzetet. Ezért volt nagyon izgalmas elolvasni a szintén Osiris-tankönyvnek íródott A magyar politikai rendszer című könyvet; ezúttal Körösényi András mellett Tóth Csaba és Török Gábor voltak a szerzők (Osiris, Budapest, 2007). A könyv nem csak a pártokról szól: a politikai tradíciók és kultúra áttekintése után részletesen bemutatja és elemzi a magyar politikai rendszer valamennyi elemét és szereplőjét, valódi kézikönyvvel állunk tehát szemben. Ezek a részek inkább arra jók, hogy utánanézzünk valaminek, ezért most az ismertetetésüktől is eltekintek. Elemző-értelmező jellegű viszont a pártrendszer leírása, ebből csemegéznék az alábbiakban, a magyar politikai törésvonalakat, a pártrendszer kialakulását és a választói preferenciákat kiemelve. A legnagyobb problémája a kötetnek, hogy a szerzők 2006-ban (az őszi zavargások után) zárták le az adatgyűjtést, így az azóta eltelt idő fejleményei már hiányoznak. Nagyon jó lenne, ha minél hamarabb kijönne egy bővített kiadás, amiben a Jobbik-jelenség, az SZDSZ és az MDF bukása, az MSZP (átmeneti?) zsugorodása és az új, kétharmados Fidesz-kormány is helyet kapna. Ezért nem térek most ki a magyar kormányzás prezidencializálódásának elméletére sem, hiszen ebben a kérdésben éppen a legutóbbi évek lennének a legérdekesebbek.

Sokan és sokszor mondják (bár ettől még nincs igazuk), hogy Magyarországon semmi értelme a bal-jobb-besorolásnak. Ehhez képest a választók nagyon pontosan tudják, hogy ők bal- vagy jobboldaliak, és eszerint választanak pártot. Az való igaz, hogy a magyar pártrendszert nem tagolja a munkavállalói-munkaadói konfliktus, azaz nincs vállalkozáspárti vs. elosztáspárti megosztottság. Két törésvonal mérhető statisztikailag (a harmadik a város-vidék ellentét gyakorlatilag elhanyagolható): a vallásosság és a posztkommunizmus. A rendszerváltás után mindkét törésvonal éles volt a sok kisebb párt között, majd az új évezredben a két nagy gyűjtőpárt létrejöttekor halványulni látszott, de egyértelműen megkülönböztette a két oldalt. 2002-ben a Fidesz táborából 22% járt rendszeresen templomba, míg 24% egyáltalán nem, az MSZP-nél 11% járt rendszeresen és 35% soha. 2006-ban a volt MSZMP-tagok 77%-a az MSZP-re szavazott, míg csak 13% a Fideszre. Kijelenthető tehát, hogy ma Magyarországon jobboldalon a valláserkölcsi alapon álló, antikommunista erőket értik, míg baloldalon a szekuláris, posztkommunista alakulatokat. A szakirodalom nem nevezi törésvonalnak, de érdekes adalék, hogy a Fidesz szavazótábora jóval fiatalabb az MSZP-énél (2003-ban a 25 év alattiak szűk harmada, míg a 70 felettiek majd kétharmada volt MSZP-szavazó, a Fidesznél pont fordítva).

A két törésvonal nem mindig esett egybe. A rendszerváltás idején egymásra merőleges koordinátákkal volt ábrázolható: valláserkölcsi-antikommunista pártok voltak az MDF, az FKgP és a KDNP, szekuláris-antikommunisták az SZDSZ és a Fidesz, míg szekuláris-posztkommunista az MSZP (a negyedik mező üres maradt). Míg az első években a posztkommunista-antikommunista ellentét dominált (az MSZP karanténban volt), addig a ’90-es évek második felére a valláserkölcsi-szekuláris ellentét erősödött fel, olyannyira, hogy az SZDSZ szövetségre lépett az MSZP-vel. Ezután vándorolt át a Fidesz a valláserkölcsi oldalra. Az új évezredre a két törésvonal már egybeesett, ezért is képes a magyar választó olyan könnyen beazonosítani a saját bal- vagy jobboldaliságát. Ezzel párhuzamosan maga a pártrendszer is koncentrálódott: a két blokknak kialakultak a vezérpártjai. Míg 1990-ben a győztes párt 24,7%-ot kapott, de az első és a második együtt is csak 46,2%ot, addig 2006-ban a győztes 43,2%-ot vitt, a második helyezettel együtt pedig 85,2%-ot. Ez a koncentráltság valójában a kétpártrendszerekre jellemző érték, sőt Magyarország már meg is előzte Nagy-Britanniát.

Addig rendben van, hogy a magyar választó tudja, hogy ő bal- vagy jobboldali-e, sőt azt is, hogy melyik párt milyen. De vajon miért tekinti magát és pártját ilyenek vagy olyannak? Elméleti szinten, ha a választást egyéni döntésnek tekintjük, két modell áll rendelkezésünkre: a választó tanulmányozza a pártok álláspontját a szakpolitikai kérdésekben, ezt összeveti saját érdekeivel és nézeteivel, és így dönt (racionális választás); vagy pedig a választó szocializációja következtében szimpatizál egy párttal, a szavazással kifejezi ezt, és ezután a párt álláspontja eligazítja a szakpolitikai kérdésekben (pártidentifikáció). Nos, a magyar választó nem írható le egyik modellel sem. Nincs ugyanis mérhető összefüggés aközött, hogy melyik pártot kedveli, mi a véleménye egyes szakpolitikai kérdésekben és milyen álláspontot tulajdonít ezekben a pártjának. Sőt, általában nincs tisztában azzal, hogy egyes szakpolitikai kérdésekben a pártok milyen álláspontot képviselnek: ilyen módon se racionálisan dönteni nem tud, sem pedig a pártidentifikáció nem orientálja véleményét. Ez a magyar rejtély.

Kolbenheyer kommentpolitikája