Amikor idén kitört az Eyjafjöll, leállt a transzatlanti légiközlekedés. De amikor 1783-ban kitört a Laki, annyira elhomályosult a napfény, hogy két majd százötven napos tél következett, a Rajnán minden idők legmagasabb vízállása, a gabonaárak egyharmaddal nőttek, majd 1788-ban jött egy aszály és még egy hideg tél … és kitört a francia forradalom. Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című könyve (Corvina, Budapest, 2010; a német eredeti: Kulturgeschichte des Klimas, Beck, München, 2007) nem az éghajlati determinizmust hirdeti, de felhívja a figyelmet a klíma változásainak és bizonyos történelmi folyamatoknak az egybeesésére (ez lenne a klíma története), valamint arra, hogy az emberi társadalmak miként reagáltak ezekre a változásokra (ez pedig a kultúrtörténete). A könyv komoly szakirodalom megmozgatásával, de laikus olvasóknak készült. A bevezetőben megtudhatjuk, milyen módszerekkel készülnek a múlt éghajlatáról szóló becslések, és kapunk egy rövid áttekintést a Föld klímájának alakulásáról a kezdetektől. És nagyon helyesen leszögezi Behringer rögtön az elején, hogy a klíma ma politikai kérdés, a vitának nem csak tudományos, de vallásos-erkölcsi vonulata is van: bűnről és büntetésről beszélünk a klímaváltozás kapcsán. A következőkben én is azt szeretném a könyv alapján összefoglalni, hogy mit tudhatunk az elmúlt kétezer év klímaváltozásairól, mit tudhatunk az ezekre adott társadalmi reakciókról (leginkább a ”kis jégkorszakról”), végül pedig mit várhatunk a jövőben.

A posztot nyitó példa a vulkánkitörésekkel a figyelem felkeltését szolgálta: a vulkánkitöréseknek ugyan komoly hatása volt a rákövetkező pár év időjárására (a 19. században jól dokumentált a Tambora 1815-ös és a Krakatau 1883-as kitörése), de a klímát hosszabb távon nem ezek határozták meg. A jégmag- és üledékfúrásokból nyert adatok segítségével egyre pontosabb képünk van az elmúlt két évezredről. Időszámításunk kezdete után két-háromszáz évig tartott az ún. római kori optimum, egy a maival egyező, vagy annál kissé melegebb periódus. Ezt a kora középkori pesszimum követte kb. az ezredfordulóig, ami után pedig a középkori meleg periódus következett, a mainál valószínűleg melegebb klímával. 1300 után köszöntött be a „kis jégkorszak”, aminek 1800 körül szakadt vége. Fontos tudni, hogy a „hidegebb” és „melegebb” 1-2 fokos átlaghőmérséklet-különbséget takar, ami hosszú idő alatt, ezért aztán a kortársak számára nem feltétlenül észlelhetően változott meg, illetve a folyamat nem egyenes vonalú volt, hanem folyamatos ingadozás jellemezte, aminek a középértékei mutatnak egyértelmű melegedést vagy hűlést – a grafikonon. A következmények hosszabb távon viszont komolyak: gleccserek nőttek, vagy csökkentek; a magashegységekben a hóhatár, így a legelők határa változott; a vegetációs időszak növekedésével vagy csökkenésével eltolódtak a mezőgazdasági övezetek; folyók és tengerek váltak télen hajózhatóvá vagy hajózhatatlanná; nőtt vagy csökkent a csapadékmennyiség; bizonyos kórokozók életfeltételei javultak vagy romlottak.

Mindebből a leginkább az utolsó nagy lehűlést, a „kis jégkorszak” körülményeit ismerjük. Az 1500-as évektől már sok helyen feljegyezték az időjárási adatokat, és az anomáliákról (nagy havazás, tavak befagyása, járványok, áradás stb.) is többet tudunk. Míg a középkorban az Alpoktól északra is sok helyen megtermett az olajbogyó, szőlőt még Dél-Norvégiában is termesztettek, búzát pedig Izlandon is, addig a lehűléssel ezek a növények visszahúzódtak délebbre, ahogy az nekünk is természetes. Az európai kontinens lakossága hosszabb távon alkalmazkodott a megváltozott környezethez, de pl. a grönlandi viking kolónia részben emiatt pusztult ki (ahogy erről részletesebb Jared Diamond könyve kapcsán én is írtam). Nem csak mást ettek az emberek, de többet fűtöttek, ezzel felgyorsult az erdőirtás, ami miatt aztán az építkezésben viszont egyre kevesebb fát használtak. Megváltozott az öltözködés is, ami persze egybeesett a reformáció erkölcsösebb elvárásaival is, ugyanakkor megkönnyítette a tetvek és bolhák elszaporodását (a malária viszont eltűnt Európából). Mivel a kor világképe a nehézségek magyarázatát Isten haragjában látta, megkezdődött a bűnbakképzés. Ez kezdetben a zsidók, utána azonban a boszorkányok ellen irányult: a leggyakoribb vád az időjárási anomáliák, terméketlenség és betegség előidézése volt. Hosszabb távon azonban a racionális magyarázatok, a természettudományok fejlődése és az állami tervezés és gondoskodás kiterjedése volt a megfelelő reakció: ahogy Behringer fogalmaz, felvirradt az „Ész hűvös napja”.

Mit tartsunk ezek alapján korunk globális felmelegedéséről? Mindenekelőtt őrizzük meg a nyugalmunkat. A természettudományos jóslatok korántsem egzakt tények. Szeretjük elfelejteni, de a hatvanas években még a globális lehűléstől óvtak a klimatológusok (persze van, aki szerint a mai felmelegedés azért még szörnyűbb, mert egy természetes lehűlést is „eltakarva” melegíti fel az ember a bolygóját). A felmelegedés ténye ma már vitathatatlan. Az azonban már vita tárgya, hogy ez mennyire egyedülálló (pl. milyen meleg volt a középkor?). És lehetetlen egyelőre azt is meghatározni, mekkora az ember része mindebben. Van, aki szerint már a neolitikumtól kezdve az erdőirtással a bolygó albedóját (fényvisszaverő képességét) csökkentve, a rizstermesztéssel pedig a metánkibocsátást (üvegház-gáz) növelve fűtjük a Földet. Mások viszont úgy vélik, csak az 1950-es évek olajfogyasztási boom-ja növelheti a hőmérsékletet. Ha minderre tudnánk is a választ, még mindig nem egyértelmű, féljünk-e? A római kori és a középkori meleg mind Európában, mind Kínában virágzást hozott, ugyanakkor utóbbi Közép-Amerikában a maja civilizáció bukását. Minden változásnak vannak nyertesei és vesztesei. Leginkább alkalmazkodás kérdése az egész. Amit viszont el kellene kerülnünk, az a bűnbakképzés mechanizmusa: a „környezet ellen elkövetett bűnök” fogalma a teológia szótárából került elő. A természettudós mérjen, ne prédikáljon.

Kolbenheyer kommentpolitikája