Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Köszönöm megtisztelő figyelmeteket! – mondta Tímea, és az egész előadását jellemző lendülettel lecsapta a laptop tetejét, miután a projektorról eltűnt az utolsó pp-dia. Taps és bíztató mosoly mindenhonnan, érezte, hogy tényleg jól sikerült. A Gyakorlóiskolák Iskolaszövetségének VI. Módszertani Konferenciáját idén Debrecenben rendezték, és Tímea most már kifejezetten örült, hogy engedett igazgatója rábeszélésének, és elvállalta, hogy bemutatja az általa vezetett iskolai mentálhigiénés foglalkozásokat. A konferencia amúgy is érdekes volt, jó volt hallani, hogy máshol hogyan birkóznak meg a hasonló nevelési problémákkal. Este, a rektori állófogadás után egy belga sörözőben pedig hosszan váltották meg a világot a többi ifjú pedagógussal. Debrecen is érdekes volt, annyira más mint a baranyai táj, ahol született, és a pesti nyócker, ahol dolgozott. A városnézés végén váltott még néhány szót a Nagytemplomot bemutató segédlelkésszel, aki a gyülekezet által működtetett hajléktalan-melegedőt vezette, jól megértették egymást, egyetem alatt Tímea gyakran végzett önkéntes szociális munkát. De minden sikerélmény ellenére most már nagyon vágyott haza.

A plenáris záróülést a Kölcsey tornatermében tartották, így a kollégák a búcsú előtt még megcsodálhatták a házigazdák egyik büszkeségét, a mászófalat. A zárszó után Tímea elbúcsúzott régi és új ismerőseitől, majd visszasétált a szállodába a csomagjáért. A villamosmegálló szinte a ház előtt volt, a kijelző szerint hét és fél perc múlva jön a következő. Tímea letámasztotta gurulós bőröndjét és rágyújtott. Félig behunyt szemmel szívta be mélyre és fújta ki a füstöt, így egészen meglepődött, amikor hirtelen megszólalt mellette a hang: – Elnézést, ha meg nem bántom, megkínálna egy szál cigivel? – A vöröses szemű és orrú férfi kedvesen mosolygott és az alkoholszag ellenére sem dülöngélt. Tímea előhúzta a gyűrött paklit, kirázott belőle egy szálat. Aztán persze tüzet is kellett adnia, a szél miatt odanyújtotta az öngyújtóját, a férfi rágyújtott, visszaadta és megköszönte. – Tudja, elég ideges vagyok az asszony miatt. Bevérzett, olyan izé, epeköve volt, aztán a múlt héten műtötték, mindennap be kellek menni a kórházba, és hát a doki tegnap is nyújtja a zsebit, kéri a lóvét, de hát nekem sincs, honnan adjak, érti, amit mondok, ugye? – Tímea bólogatott, hogy érti, de fél szemmel a villamost leste, jön-e már, és még inkább leste, amikor a férfi folytatta: – Inkább kér az ember, mint hogy raboljon, nem igaz?

Tímea kissé közelebb húzta magához a bőröndjét, önkéntelenül is végigmérve a testes, negyvenes férfit, de megkönnyebbülten látta, hogy a villamos befut az előző megállóba, már csak pár másodperc, és itt van. A férfiból viszont tovább dőlt a szó: – De a rablóknak könnyű, azoknak milliárdjaik vannak, nekem meg nincs lóvém. Csak jövő héten jön a segély, aztán kifizetem az albérletet, és mi marad? Nem is értem, hogy gondolja ezt az állam? – Tímea rázta a fejét, hogy ő sem érti, de aztán befutott a villamos. – Látom, maga intelligens nő – fűzte tovább a szót alkalmi beszélgetőpartnere – megkérdezhetem, hogy nem tudna-e támogatni egy kisebb összeggel? – Tímea zavartan hebegett a villamosról és a vonatról, majd gyorsan betuszkolta bőröndjét a kinyíló villamosajtón, búcsúzóul a férfi kezébe nyomta a cigisdobozt, majd megkönnyebbült sóhajjal rogyott le az egyik ülésre. Felszabadultan nevetni csak a Jázmin intercityn kezdett, útban Budapest felé, amikor eszébe jutott, mit fog szólni az anyukája, ha elmeséli neki ezt a történetet. Fejét a hűvös ablaküveghez nyomta, és amikor meglátta a tükörképét, még hangosabban nevetett: nézte fekete szemét és haját, sötét bőrét és a nyakában lógó konferenciás névtáblát: Kolompár Tímea, iskolapszichológus. A kicsorduló könnyek elhomályosították a képet, és bevillant a debreceni alkoholistáé, ahogy kivillantja hiányos fogsorú mosolyát köszönetképpen a cigiért, és hátrasimítja az elhúzó villamos menetszelétől összekócolódott szőke haját.

Kolbenheyer kommentpolitikája