A politikusok az utóbbi időben úgy működnek, mint az államháztartás. Előre felvesznek (vagy megkapnak) minden népszerűséghitelt, amiből duhajkodnak, amíg el nem fogy, aztán felvesznek újabb hiteleket, hogy törleszteni tudják az előző hitel részleteit. Hol vannak már azok az idők, mikor Churchill végigvezette a briteket a második világháborún, aztán írt egy könyvet, aztán kapott érte irodalmi Nobel-díjat? Obama, akire világháború sem várt (hálistennek), és valószínűleg Churchilléhez mérhető politikai tehetséggel sem rendelkezik, pusztán egyetlen választási nyereségért kapott egy béke-Nobelt. Miközben a választási nyereség egyáltalán nem utolsósorban a személye köré szervezett internetes rajongótábornak köszönhető.

Magyarországon Gyurcsány Ferenc volt, aki tudott az Emberek nyelvén (S. P. kedvéért), kormányzás közben blogot, könyvet írt, istenemre mondom, még táncolt is. Orbán a kampányról jelentetett meg könyvet, szép fényképekkel, melyek a Nemzeti Együttműködőt (a továbbiakban: N. E.) magánemberként is bemutatták, merthogy az is, nem csak N. E.

De most, most jön az igazi! Tarlós István Budapest-könyvet írt, de nem annyira Budapesttel kapcsolatos politikájának, mint önéletrajzi gondolatainak szánta ezt a művet. Egészen izgalmas, hogy életét nyilvánosan végiggondolja, épp mielőtt élete leglényegesebb feladatába belekezdene. Logikus, hogy így próbálja nekünk, a Népnek, bemutatni a Nép Emberét (a továbbiakban: N. E.), a latinos műveltségű plebejust, aki majd mostan megmondja, hogy a buzik ne menjenek a Szigetre, ha nem muszáj. Én megelőlegezem a bizalmat. Tarlós megkapja tőlem a népszerűség-hitelt. Dehát alig várom, hogy azt a könyvet olvashassam, melyet leköszönése után fog írni.