Talán az 1956-os forradalom az a magyar történelmi esemény, amely külföldön a legismertebb. Ezért is lehetett siker Charles Gati Vesztett illúziók című könyve az eredeti megjelenés helyén, az USA-ban is (Osiris, Budapest, 2006; az angol eredeti: Failed Illusions, Woodrow Wilson Center Press-Stanford University Press, Washington-Chicago, 2006). A könyv meg is érdemli a sikert: komoly adatfeltáró munkán alapszik, amit a szerző washingtoni, moszkvai és budapesti levéltárakban végzett; áttekinti a korábbi szakirodalmat és reflektál rá; a könyv szerkezete világos, nyelvezete egyszerre közérthető, olvasmányos és pontos; végül pedig egyéni és új következtetéseket is levon. Mint az alcím (Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom) is jelzi, a könyv a forradalom előzményeit, menetét és következményeit a korabeli világpolitikába ágyazva szemléli és értelmezi. Ennek ára az, hogy nem tér ki a budapesti utcán történt minden esemény összes részletére, hanem azt kísérli meg rekonstruálni, hogyan reagáltak egymásra a forradalom szereplői: a budapesti párt- és kormányközpont, a szovjet vezetés, az amerikai kormány és a Szabad Európa Rádió, illetve az „utca”, azaz a forradalmárok. A tartalomjegyzék fejezetcímei pedig rögtön elárulják azt is, hogy Gati szerint a forradalomnak nem kellett volna elbuknia, azt a szereplők hibái, egymás és a helyzet félreértése okozta. Először megpróbálom bemutatni Gati gondolatmenetét, röviden érintve minden szereplőt, végül feltenném a kérdéseimet.

A forradalom a sztálini elnyomás és terror, illetve az ezzel összekapcsolódott hibás gazdaságpolitika, és az ebből fakadó szegénység ellen tört ki. Igazi spontán, alulról jövő forradalom volt, amely nem rendelkezett semmilyen vezetéssel, így aztán pontosan körülhatárolható céljai sem voltak. A résztvevők megnyilvánulásai alapján azonban kijelenthető, hogy legtöbbjük a szocialista rendszer reformját, és nem eltörlését kívánta: valódi közös tulajdont és „szocialista törvényességet”. Éppígy nem volt eleve szovjetellenes sem a forradalom, csak annak akart véget vetni, hogy Rákosi a szovjet haderőre támaszkodhasson. Nagy Imre mint kommunista vezető volt népszerű, a kommunista ideológia nem volt vállalhatatlan. Gati szerint Nagy Imre hibái, a Szabad Európa Rádió agitációja és a szovjet rezsim intervenciója vezetett oda, hogy a felkelők idővel radikalizálódtak. Nagy Imre „régi bolsevik” volt: a harmincas években Moszkvában Vologya fedőnéven dolgozott az NKVD-nek (a KGB elődjének), és szovjet kapcsolatai később is megmaradhattak, hiszen sem 1953 előtt, sem 1955 után nem merte letartóztatni Rákosi, csupán tisztségeitől fosztotta meg. Népszerűségét elsősorban a földkérdésben megfogalmazott különvéleményének (a kisbirtok ideiglenes fenntartása, a téeszesítés helyett) köszönhette, de sosem fordult szembe aktívan Rákosival, és sosem állt ki a terror áldozatai mellett. Mivel Rákosi az 1945-47 közti demokratikus pártok politikusait nagyrészt kiirtotta, elűzte, megfélemlítette, Nagy maradt az egyetlen alternatíva. Azonban a forradalom első öt napján szinte megbénult, és addigi népszerűségét jórészt elvesztette. Nem vált a forradalom vezérévé, a lengyel Gomulkával ellentétben nem volt képes sem „az utcát” kontrollálni, sem a szovjetekkel határozottan tárgyalni.

Az Egyesült Államok teljesen tájékozatlan, és valójában érdektelen volt Magyarország kérdésében. A CIA nem rendelkezett hasznavehető ügynökökkel, a sajtóból tájékozódott. Eisenhower „felszabadítási” retorikája hazug volt: sosem tettek kísérletet a szovjetek megszállta országok megsegítésére, a szlogen csupán a demokraták elleni küzdelem megnyerésére szolgált. A Szabad Európa Rádiót viszont arra utasították, hogy radikális követeléseket hangoztasson, és a kommunista Nagy Imrét éppúgy utasítsa el, mint Rákosit. Azaz az amerikaiak nem csak, hogy nem segítettek, de az ostoba retorikával illúziókat keltettek a forradalmárokban, és hivatkozási alapot adtak a szovjeteknek (ők valójában tisztában voltak az USA passzivitásával). A szovjet pártvezetésben még nem szilárdult meg Hruscsov hatalma, ezért a magyar kérdés itt is elsősorban a belső rivalizálásnak rendelődött alá. A szovjetek számára nem volt létkérdés a magyar sztálinizmus fenntartása, sőt igazából ellenkezett Hruscsov elképzeléseivel. Gati szerint megelégedtek volna egy titoista rendszerrel is. Mivel azonban úgy tűnt, Nagy Imre nem tartja kézben az eseményeket, és Hruscsov megijedt, hogy Magyarország elvesztésének ő lesz a bűnbakja, inkább a katonai megoldás mellett döntött.

Összegezve, Gati amellett érvel, hogy ha Nagy ügyesebb és határozottabb, a forradalmárok pedig mérsékeltebb követeléseket támasztanak, akkor létrejöhetett volna békés megegyezés a szovjetekkel. Ezt segítette volna, ha az USA nem ilyen felelőtlen. A forradalom eredménye egy titoista Magyarország lehetett volna: a demokrácia túlzott követelés volt, a piacgazdaság helyreállítása pedig a forradalmárokban sem merült fel. Két gondom van ezzel az értékeléssel. A fontosabbik az, hogy mennyiben is lehetett volna győzelemnek tekinteni egy titoista megoldást? Jugoszlávia (vagy az akkor párhuzamos sorsú Lengyelország) jobban járt hosszú távon? Szerintem nem. Kádár nem pont egy ilyen megoldást valósított meg? Szerintem igen, és ez egyrészt hervasztó eredmény, másrészt viszont pont a forradalom „keménységének” eredménye. A kevésbé fontos kérdés pedig az, hogy miért is kellett volna akár a forradalmároknak, akár a Nyugatnak hinnie Nagy Imrének? Abban mélységesen egyetértek Gatival, hogy Nagy börtönbeli viselkedése lenyűgöző, és méltán vált mártírrá. De Vologya és Kádár között nem látok sok különbséget.

Kolbenheyer kommentpolitikája