Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Megjöttem! – kiáltottam be a konyhába az előszobából, és lerúgtam fáradt lábamról a koszos melóscipőt. Húzós volt a munka is, az új körforgalom öntözőrendszerét építettük, és nagyon jóra akartam megcsinálni, referenciaként a városnak, hátha lesz új megrendelés. De leginkább a gyaloglás fárasztott ki, lekéstem a hetes buszt, és nem akartam fél órát dekkolni ott, inkább hazagyalogoltam. Még mindig nem szoktam meg az autó nélküliséget. Amióta nincs jogsim, busszal járok, vagy gyalog, ha csak Maja el nem tud vinni a kocsival. De hát elég neki a három gyereket ide-oda furikázni, nemhogy engem is, főleg, ha napközben kell átmennem az egyik helyről a másikra. Imádjuk a kertes házunkat, de elég messze van a városközponttól. – Szia! Barna telefonált, holnap érkeznek, a héten szívesen beugranának! – jött Maja válasza a konyhából. Elszorult a szívem. Barna. Persze, minden nyáron hazaköltöznek, mindketten tanárok, ott az egész nyári szünet, és ilyenkor sokat szoktunk találkozni, főleg Maja meg a gyerekek örülnek, én legfeljebb este csatlakozom, hiszen a kertépítés nyáron pörög a legjobban. De most nem tudom, hogy örülök-e.

Barnával osztálytársak voltunk a gimiben. Eleinte nem voltunk különösebben jóban, mert elég messze is laktunk egymástól, és hát én ugye nem nagyon szoktam meghívni magunkhoz senkit, főleg nem hétvégén. De valahogy elkezdtünk együtt csavarogni a belvárosban suli után, könyvekről dumáltunk, aztán filmekről is, miután rávettem, hogy jöjjön el velem néha moziba, mert untam már egyedül járni. Jól megértettük egymást. Aztán, amikor meséltem, hogy megvan nekem videón a Dűne, már nem lehetett elkerülni, hogy meg ne hívjam. Emlékszem, ahogy hosszan poroszkáltunk egymás mellett, mindketten lefelé néztünk a szürke aszfaltra, ő hümmögött és bólogatott, én meg halkan elmeséltem neki a Petit. Peti az öcsém, aki szellemi fogyatékos, egy kétéves szintjén van, vidám és kedves lény, mindennek örül, de nem képes gondoskodni magáról. Hétközben egy otthonban él, hétvégén velünk van. Sose tanultam meg, hogyan beszéljek róla a külvilágnak.

A gimi után elváltak útjaink, én Gödöllőre mentem agrárra, ő meg Pécsre bölcsésznek. Szüleink néha összefutottak otthon, így hallottam róla, tudtam, hogy egyetem után Pestre költözött. Mégis meglepődtem, amikor a Baross utcai nőgyógyászati és szülészeti klinika folyosóján összefutottunk. A feleségét várta, én meg az enyémet. Kimentünk a kertbe elszívni egy cigit, és ahogy kezdett besötétedni, megint úgy beszélgettünk, mint évekkel ezelőtt. Boldog leendő apaként hihetetlen türelemmel és empátiával hallgatta, amint Líviáról meséltem, a párhetes kislányunkról. Maja Rh negatív, de az orvosok azt mondták, a baba is az, semmi gond. Zsankánál, az első lányunknál így is lett. De Lívi, rá két évre, pozitív volt, és Maja szervezete a végén elkezdte mérgezni. Villámgyors császár, de úgy tűnik, későn. Maja rendben van, de Lívi élet és halál között lebeg. Onnantól Barna ott volt végig, minden nap, míg Lívi meg nem halt. És végigdrukkolta azokat az éveket is, amiket azzal töltöttünk, hogy bebiztosítsuk, még egyszer ne legyen baj. Nyolc évnek kell eltelnie két szülés között, hát vártunk annyit. Most már itt van Enikő és az újszülött Rebi is.

Múlt nyár óta nem találkoztunk, de hónapok óta telefonon sem hívtam. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, és most mindjárt itt lesz. Valahogy el kell mondanom neki, hogy miért nincs jogsim. Ha neki mondtam el Petit és Lívit, akkor ezt is neki kell, de még mindig nem merem. Mert, hogy kell elmesélni azt, hogy sötét volt, én fáradt voltam, és siettem haza? Persze, hogy tudom, hogy a leágazás miatt kinn van a hatvanas tábla, de soha senki nem tartja be. Zsebredugott kézzel, lehajtott fejjel baktatott az öregember a kivilágítatlan úttest közepén, amikor elcsaptam. Rögtön hívtam a mentőket, de már késő volt. Hogy kell elmesélni, hogy megöltem egy embert?

Kolbenheyer kommentpolitikája