Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az éjszaka meg az eső a városnak még ezt a részét is megszépítette, vagy ha nem feltétlenül esztétikai kategóriákban szándékszunk gondolkodni, úgy is mondhatnók, hogy érdekessé tette, bár – mint látni fogjuk – talán mégis a valószerűtlen lenne a legtalálóbb kifejezés a fekete tócsák tükrében villódzó színes fényekre, a sárgás fénypászmákban megsűrűsödő esőcseppekre és a szemerkélés zajfüggönyében puhává olvadó hangokra. Ágfalvi tanár úr legalábbis így írta volna le érzéseit, ha bárki is kérdezi, amikor a legurított három barna sörtől könnyűvé vált lépésekkel elindult az osztálytalálkozó színteréül szolgáló kocsmából a Keleti felé, hogy még elkapja az utolsó metrót. Az osztálytalálkozó kifejezetten jól sikerült, túl az idő illékony múlandósága feletti kötelező elmélkedésen – „Tíz éve! Hihetetlen, hogy elröppent! Mintha csak tegnap lett volna!” –, komoly beszélgetésekre is sor került az immár diplomás és dolgozó fiatalokkal, no meg épp csak egy kis egészséges csipetnyi flörtre az anyányivá serdült (néhány sajnálatos esetben: terebélyesedett) lányokkal. Ágfalvi tanár úr tehát boldog mosollyal szippantott nagyokat az egyik volt tanítványától lejmolt indonéz cukros cigarettából, és könnyű léptekkel fordult be a Thököly út sarkán. Ahol aztán megtorpant.

Nemhiába olvasott egész életében („Csak az ember olvas!” – sütötte el minden osztályában a kötelező bon mot-t), érzékei zavaros üzenetét elméje azonnal értelmezhető mintázatba rendezte: a hirtelen támadt szélroham újságpapírdarabokat sodort, az egyik rátapadt egy kirakat üvegére, szemébe villantva egy zavarba ejtő arcképet; az orrát az anyósa kvarclámpáját és Zsombék kollégája kémiaszertárát idéző ózonillat csapta meg; fülébe fékcsikorgás reccsent; az ajkára hulló esőcseppek íze fémesre változott; ujjai egy pillanatra mintha a cigaretta szűrőjének mikroszálait is érzékelték volna. Pontosan tudta tehát, hogy az úttest közepéről feléje tántorgó alak feltűnésében nincs semmi véletlenszerű, a találkozás neki szól, és valakinek az élete végleg megváltozik. Aztán az érzékek és az értelem pillanatnyi szingularitásából visszazökkent a nedves, fázós és koszos valóságba, a Thököly és a Dózsa sarkára. – Gergő! – hallotta saját rekedt hangját, ahogy végre felismerte a dudáló autó elől a járdára menekülő, zaklatott külsejű fiút. – Ta...tanár úrrr – a zavaros tekintet lassacskán fókuszált, de a nyelvizom csak nem akart engedelmeskedni a neuronoknak. Gergő szemmel láthatóan habozott, válla fölött hátra-hátra pislantott, vajon mi jelenti a nagyobb veszélyt, ha megáll, vagy ha elszalad. Aztán hirtelen Ágfalvi tanár úr arcába hajolt, aki az ecetes szájszagtól teljesen hátrahőkölt, és azt hörögte: – Tanár úr, segítsen, üldöznek!

– Jól van, Gergő, nyugodj meg szépen, senki sem üldöz. Nem kéne hazamenni lassan? Merre is laksz? – próbálkozott erőltetetten nyugodt hangon Ágfalvi, de valójában nagyon kellemetlenül érezte magát, miért kellett egy ilyen szép estét ennek a részeg hülyegyereknek elrontania, most huzakodhat vele, ahelyett, hogy felszállna az utolsó metróra és mihamarabb bebújna a meleg ágyba. – Nem érti? Üldöznek! – Gergő szeme természetellenesen kitágult, szája szélén nyál csordult, és tehetetlen dühében a kezével hadonászott. – A tanár úr nem hisz nekem? Azt hiszi, részeg vagyok? Hát senki sem hisz nekem? – azzal odébb tántorodott. Ágfalvi már-már azt hitte, megmenekült, és továbbmehet, de ekkor Gergő újra felé fordult: – Ha nem hisz nekem, akkor kimegyek a busz elé! – Azzal lelépett a járdáról, és valóban, a Bosnyák felől száguldva jött az éjszakai busz. – Úgyis megölnek, minek éljek, nem hisznek nekem, üssön el a busz! – üvöltötte Gergő, és az úttest közepe felé botladozott. Ágfalvi tanár úr ösztönösen utána lépett, megragadta a karját, és cibálni kezdte visszafelé: – Hiszek neked, csak gyere már vissza!

– Tényleg el tetszik hinni? – a fiú tekintete kétségbeesett, de reménykedő volt. – Persze – nyelt egyet Ágfalvi, majd megdermedt egy pillanatra, ahogy az agyán átsuhant a fénykép, az ózón illata, a fékcsikorgás, a fémes íz és a valószerűtlen tapintás: a minta összeállt. – Autóval üldöznek? Csak bólints, úgy gyorsabb. – kezdte hadarni – Tudják, hol laksz? Értem, van még negyed órád. Biztosan van, tudom. Nem téged akarnak, a szüleidre vadásznak. Jobb, ha nem tudod, miért. El kell tűnnöd az utcáról, és értesítened kell őket. Itt a busz, szállj fel gyorsan, a tömeg elrejt. Haza kell érned, gyorsabban, mint ők. Képes vagy rá, tudom, ismerlek, ők is, ezért üldöznek. Csak rajtad áll. Csak te mentheted meg őket. Menj, fiam! Ne próbáld, tedd!

Kolbenheyer kommentpolitikája