Bár manapság divatos az ellenkezőjét hangoztatni, Magyarország 1989 előtt és után alapvetően más ország volt. A rendszerváltásnak nem csak tanújaként, de aktív szereplőjeként írta Hodosán Róza Szamizdat történetek című könyvét (Budapest, Noran, 2004). Egy (volt) politikus művét persze érdemes mindig gyanakodva olvasni, de Hodosán megtesz mindent, hogy az olvasó elvonatkoztathasson pártpolitikai szimpátiáitól. Egyrészt a kötet elbeszélése 1989. október 23-ával végződik, sőt valójában szinte már 1988 végén, amikor a szerző férjével hosszabb külföldi tanulmányútra megy. Másrészt a vállaltan szubjektív visszaemlékezést (milyen is lehetne?) dokumentumok illusztrálják: minden fontosabb eseményről elolvashatjuk a besúgók jelentéseit vagy a rendőri értékelést. Már önmagában ez is sokatmondó: micsoda apparátust mozgattak meg a belügyi hatóságok a demokratikus ellenzék megfigyelésére és zaklatására. Aki tehát azt gondolná, hogy nem is változtak meg a dolgok az utóbbi húsz évben, annak nagyon ajánlom a könyvet. Suta mondatai, iskolás stílusa mellékesek. Ha figyelmesen olvassuk, rengeteget tudhatunk meg a Kádár-rendszerről, és ezáltal mai világunkról. A következőkben a társadalmi felemelkedés legendáját, a lengyel-magyar párhuzamokat és különbségeket, illetve a folytonosság hazugságát emelném ki.
A rendszerváltás éveiben gyakran hallottam a „hűtlenség” vádját. „Ezeket” is a népköztársaság nevelte, nélküle sehol sem lennének, és lám, mégis elárulták, befeketítették, pedig … Hodosán Róza élete is mintha ezt az árulást támasztaná alá. A bihari szegényparaszti családban az apa két házasságából összesen tizenkét gyerek született. Mindegyiket iskoláztatták, szakmát tanultak, munkássá, sőt idővel szellemi alkalmazottá váltak. Hodosán Róza is szövőnő akart lenni, de tanárai felfigyeltek rá, és gimnáziumba (bentlakásos kollégiumba) küldték. Innen pedig egyetemre, de az akkori fiatal lázadó inkább postásként kezdett dolgozni, és csak néhány év múlva felvételizett újra. Ha nem is tipikus, de nem ritka karriertörténet a ’60-70-es évekből. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a történetet, akkor látjuk, hogy nem a rendszer, hanem néhány tisztességes ember volt az, aki a parasztlány felemelkedését lehetővé tette. A rendszer, ahol működésbe lépett, csak akadályozta, fegyelmezte, megtörni akarta. A Kádár-nosztalgia hívei szeretik elfelejteni, hogy a 20. század második felében az európai perifériákon mindenütt végbement a modernizáció: a magyar vidék nem Kádár miatt, hanem éppen ő ellenében lépett új korszakba.
Lengyelország és Magyarország sorsa közös volt a világháború után. A hagyományos történelmi szimpátiát nyilván ez erősítette, amikor 1956-ban megnyilvánult a kölcsönös szolidaritás. Ettől kezdve a magyar ellenzék fél szeme mindig Varsón volt. A párhuzamok azonban itt véget is érnek. Hodosán Róza újra és újra rácsodálkozik a lengyel ellenállás erejére, pontosabban arra, hogy ott a lakosság szembenállása a rendszerrel egyértelmű és masszív. A Szolidaritást tömegek támogatták, és a Jaruzelski-puccs után folyamatosak a tömeges utcai megemlékezések. Ezzel szemben Magyarországon általában közöny, néha pedig egyenesen ellenszenv fogadja az ellenzéki megnyilvánulásokat. Amikor az utcán gumibotozzák a rendőrök Denszkyt és Hodosánt, a szomszéd kertben mulatozó társaság csak nézi, és másnap senki sem hajlandó tanúskodni. Amikor a Batthyány-örökmécsesnél demonstrálnak, a bámészkodók rájuk kiabálnak, mit akarnak, újabb ’56-ot? Ezzel szemben Varsóban a Szolidaritás titkos rádióadója arra kéri az esti műsor hallgatóit, hogy a villany gyors le- és felkapcsolásával jelezzék, akik hallgatták őket. Percekig villog szinte az egész lakótelep.
A könyvet olvasva egy idő után természetessé válik, hogy minden összejövetelen besúgók vannak, akik jelentenek, hogy a lakásokba betörnek a rendőrök és lehallgatókat helyeznek el, hogy rendszeresek a házkutatások, ahol lefoglalják a szamizdatokat és az előállításukat szolgáló berendezéseket, hogy az ellenzékieket az utcán követik és zaklatják, hogy a pár tucat, vagy esetleg pár száz főt megmozgató megemlékezéseket szétverik. Az egy másik világ volt. De meddig? 1989. június 16-án újratemették Nagy Imrét és mártírtársait, a ravatal a Hősök terén volt, megjelent a legfelsőbb állami vezetés is, a tévé pedig élőben közvetített. De tudjuk-e, mi volt pontosan egy évvel korábban, 1988. június 16-án? A 301-es parcellában még 4-500, majd a Batthyány örökmécsesnél már csak 200 ember jelent meg. A túlerőben lévő rendőrök a tucatnyi szervezőt elkapták, megbilincselték, elhurcolták. A kapitányságon Dzserzsinszkij képe alatt hallgatták ki őket, és csak éjfél előtt tették ki őket az utcára. Ez volt az a világ, ami a következő évben szétmállott. És még mondja valaki, hogy nem volt rendszerváltás.
Ez volt a 200. posztom a Sárdobálón. Köszönöm a figyelmet, ami miatt úgy érzem, érdemes.
