Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

És akkor a túravezető tényleg lekapcsolta a villanyt, és tényleg vaksötét lett a barlangban, és tényleg felhangzott Simándy József hangja: „Hazám, hazám, te mindenem …”. Gyuri a túravezető szellemes felszólításának engedelmeskedve görcsösen szorongatta Kati kezét („Vigyázzanak feleségükre, gyerekeikre és egyéb értékeikre!”), a kopasz fejbúbjára csöppenő víz azonban kizökkentette a nemzeti érzelmek átéléséből, nem látó szemei előtt pedig kirajzolódott a válasz az egész hosszú nap kínzó kérdéseire. Korán reggel indultak el Budapestről, hogy minél több élményt zsúfolhassanak a napba. Gyuri jó földrajztanárként mindent előre eltervezett, bár csak egy napja volt rá, hiszen Kati az utolsó pillanatban döntött úgy („Mit szólnál, drágám, egy kis kikapcsolódáshoz?”), hogy két napra elutaznak Aggtelekre. Persze szállást foglalni a neten csak nyolc nappal az utazás előtt lehetett volna, a telefonszámokat pedig a honlap nem adta meg, de a név alapján könnyű volt kiguglizni a számot, így aztán legalább aludni lesz hol. Azon még csak nevettek, hogy a rendszer simán visszadobta „helyhiány” miatt a foglalásukat, amikor a vendéglátó telefonon biztosította őket az ellenkezőjéről. Apró nehézség az elején, ennél csak jobb lesz az utazás.

Jól is indult. Egerben könnyen találtak parkolót, szinte a vár aljában, a pedagógus-igazolvánnyal ingyen besétáltak, és alig a fele volt csak lezárva omlásveszély miatt. A fegyverkiállítás riasztóját még nem sikerült beállítani, így ha egy méternél közelebb léptek a vitrinekhez, megindult a vijjogás. Nem hagyták magukat, körülnéztek, majd siettek tovább, még annyi látnivaló van. Bélapátfalvát már nagyon várták, mindketten gyerekkorukban jártak ott, és nagyon romantikusnak találták a hegyoldalban álló romokat. Azok is voltak. De a templomba nem jutottak be, hiszen azt „március15. után” nyitják csak ki. Március 14. volt, hétfő, a négynapos hétvége harmadik napja, sugárzó napsütés, turisták hadai. Nem, ilyenkor még tényleg korai lenne kinyitni egy országos hírű látványosságot, elég lesz szerdán, munkaidőben, biztos tolongani fog a tömeg. De legalább időt nyertek, mehettek tovább Szilvásváradra. A bő esők miatt biztos gyönyörű lesz a Fátyol-vízesés, legalábbis Kati nagyon remélte, mert amikor a szüleivel járt itt egy réges-régi augusztusban, akkor bizony teljesen kiszáradt. A Szalajka-völgy bejáratánál a parkolóőr kedvesen közölte, hogy fizetni majd kifele kell, a kisvasút pedig óránként jár. Helyet kerestek, a sárra való tekintettel bakancsot húztak („Ugye, nem ebben a világos cipőben akarsz jönni?”), és bekaptak egy almát is („Éhes leszel, szívem, egyél valamit.”).

A jegypénztárnál aztán mosolyogva közölték velük, hogy öt perce ment el a vonat, és tényleg egy óra múlva indul legközelebb. Hogy a parkolóőr ezt miért nem mondta? Nem az a dolga, kezicsókolom. Az eső szemerkélni kezdett, így aztán nekivágtak gyalog, mégis csak jobb menet közben ázni, mint álldogálva, vagy autóban ücsörögni. Nem bánták meg, az eső elállt, a völgy pedig tényleg gyönyörű. Mármint az elképesztő bazársor után, ami a bejáratánál fogadja a látogatót, tisztára mint egy balkáni szuvenír piac, lelkesedett szakmailag Gyuri, de Kati már kevésbé. A vízesést Gyuri különböző szögekből lefotózta, Kati pedig megkért egy kedves nagymamát, hogy kettejükről is készítsen képet. A menetrend szerint még bő negyed órájuk volt a visszafelé induló vonatig, de Gyurit veleszületett aggodalmaskodása felhajtotta a völgy végi rétre. És miközben a pocsolyákat kerülgetve közeledett a jegyeladó bódéig, a vidám bakter azt kiabálta: „Siessen, mert indul a vonat!” De hát a menetrend! Menetrend?! Most megy vagy fél óra múlva. Gyuri szaladt, kiabált Katinak, megvette a jegyet, felugrottak, és a vonat tényleg elindult. Még látták a többi turista megnyúlt arcát, akik értetlenül nézték az elpöfögő szerelvényt. Gyuri magába roskadtan ült. A magyar turizmus. Nyaralj itthon. Mondjuk szállást ne akarj foglalni, romokat ne nézz, belépni ne akarj és a személyzetre ne számíts. Csak fizess. Hazám, hazám.

De az aggteleki barlang vaksötétjében Simándy József hangja eszébe juttatta, hogy miért jó, de legalábbis jobb magyarnak lenni. Hogy miért Aggtelekre indultak. Mert Domica hétfőn zárva van. Meg Krasznahorka is. Egy egész ország turizmusa minden hétfőn bezár. Egy vicc ez a Szlovákia. Hazám, hazám!

Kolbenheyer kommentpolitikája