Régi adósság Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294-1324) című könyvének elolvasása, de hát a magyar kiadással sem siettek (Budapest, Osiris, 1997; a francia eredeti: Montaillou, village occitan de 1294 à 1324, Paris, Gallimard, 1975). Az Osirist csak dicsérni szoktam, de most muszáj megjegyeznem, hogy a költségtakarékosságból miniatürizált betűk hatszáz oldalon át övön alulinak tűnnek. Maga a könyv persze így is lenyűgöző, és még azt a szívességet is megteszi, hogy a második négyszáz oldal szövegéből mindenki kedvére csemegézhet, a szextől a halálig terjedő témák pedig a bulvárosabb érdeklődést is kielégítik. A könyv regényként is működne, ha Ladurie nem ragaszkodna ahhoz, hogy posztmodern szerzőket megszégyenítő módszerességgel rejtse el, keverje össze és szerkessze át a cselekményszálakat. Mert Montaillou derék lakóit egy inkvizíciós eljárás peranyagából ismerjük. Miután 1308-ban egyszer már letartóztatták a falu teljes felnőtt lakosságát, 1318 és 1325 között Pamiers püspöke, bizonyos Jacques Fournier (a későbbi XII. Benedek pápa) mindenkit alaposan kihallgatott, a vallomásokat akkurátusan feljegyezte, és az iratokat a Vatikáni Levéltár megőrizte. Azokból pedig kibontakozik a pireneusi falu gazdasági és társadalmi rendszere, családi és demográfiai szerkezete, a falusiak lelkivilága. És persze megismerjük a főhősöket: a nőcsábász, zsarnoki plébánost, Pierre Clergue-t, és a tiszta lelkű, kathar pásztort, Pierre Maury-t.

Montaillou a Pireneusok északi oldalán, Foix grófságban fekszik. Ma azt mondanánk, Franciaországban, de a királyi hatalom még csak ekkor kezdi kinyújtani csápjait az okszitán Délre. A helyiek számára valós hatalmat a gróf jelent, mint a terület hűbérura és egyben a falu földbirtokosa, illetve a katolikus egyház: egyrészt a carcassone-i domonkos inkvizíció, majd a vele rivalizáló pamiers-i püspökség. A montaillou-iak számára ráadásul a gróf inkább sajnálatosan gyengülő védőhatalmat, míg az egyház sajnálatosan erősödő elnyomót jelent: különösen az újabban megkövetelt húsdézsmát (bárányokból fizetett adót) fájlalják. A faluban amúgy nyoma sincs a rendi társadalomnak, hiszen nemesség nincs (a grófi várnagy özvegye ugyan nemesasszony, de őt a gazdag parasztgazdák inkább afféle státuszszimbólumnak tartják, végül a plébános ágyában köt ki, de erről még később). A plébános pedig Montaillou domináns családjának feje, helybéli parasztember. Jobbágyrendszer nincs, a telkes gazdák adóznak a földesúrnak, a pásztorok viszont teljesen függetlenül vándorolnak. Érdekes, hogy az 1300 méteres magasságban is a szántóföld az igazi érték, pedig a falu jövedelmét inkább a birkatenyésztés haszna adja: a városokban eladott hús és gyapjú.

A helyi társadalom alapegysége a család, pontosabban a ház, okszitánul: ostal. A ház feje a rangidős férfi, néha testvérpár, de nem feltétlenül a legidősebb, gyakran tetterős fiaiknak adják át a korábbi pátriárkák a hatalmukat. A lányokat igyekeznek olcsón kiházasítani, míg a „szerzett” asszonyok hozománya értékes nyereség. A családok szaporák, egyelőre nyoma sincs éhezésnek. Ekkor éri el a népesség a középkori maximumot, ezen a vidéken megközelítve az iparosodást közvetlenül megelőző értéket. Magában Montaillou-ban kb. kétszáz-kétszázötven ember lakik. A tehetősebb gazdák családját a szolgák egészítik ki. Ők egyrészt a szegényebb háztartások örökségben nem reménykedhető tagjai, másrészt a rengeteg zabigyerek. A legjelentősebb család, a Clergue-k házában hemzseg a sok fattyú, a plébános a környék leghíresebb nőcsábásza. A népességfelesleg levezetésének másik útja a pásztorrá válás. A pásztorok a magas Pireneusok nyári legelői, illetve az okszitán, és még inkább a katalán, sőt valenciai téli legelők között transzhumálnak. Az országhatárok még nyilvánvalóan nem léteznek. A pásztorok jórészt fizetett alkalmazottak, bár igyekeznek saját juhokra is szert tenni. Nem nősülnek, így gyerekük is kevesebb van.

Montaillou lakói jórészt elfordultak a katolikus egyháztól, és a kathar „jóembereket” követik. Az inkvizíciós jegyzőkönyvek tanulsága szerint ennek oka leginkább a hivatalos egyház kapzsisága. Nem a kathar teológia vonzó, ezt nem is igen értik, vagy nem értenek egyet vele. Nem vágynak a katharok szigorú erkölcseire sem, a szexualitástól való tartózkodást meg is hagyják a „jóemberek” kiváltságának. Ami izgatja őket, az a lelkük üdve. És attól tartva, hogy az erkölcstelen egyház papjai azt képtelenek lesznek biztosítani, a „jóemberek”-hez fordulnak. Ezért bújtatják, etetik és ruházzák őket, ezért vesznek részt a szertartásaikon. Montaillou önálló világ. Bár lakói megfordulnak Valenciától Toulouse-ig sokfelé, lehetőleg hazatelepülnek, és egymás közt házasodnak. Bár nyelvileg megértik az egész újlatin kontinuumot, a helybéli dialektust mindenhol felismerik. Történelmi ismereteik gyakorlatilag nincsenek, de a Bibliából is csak az Újszövetség történetei ismerősek. A nőcsábász plébános eteti a katharokat, és menti híveit az inkvizíciótól (persze megfelelő ellenszolgáltatás fejében), míg nem őt is elfogják, de egyetlenként nem tesz vallomást. Az együgyű pásztor pedig elveszi egy kathar „jóember” szeretőjét, hogy segítsen megőrizni annak jó hírét, majd visszatér szülőfalujába, bár tudja, hogy ott üldözik. Feledhetetlen alakok.

Kolbenheyer kommentpolitikája