Az iskolai integráció Magyarországon (is) megbukott. Az elszegényedő és elcigányosodó térségek iskolái menthetetlenül lezüllenek, hiszen az otthonról sem előzetes tudást, sem bármiféle motivációt nem hozó gyerekek taníthatatlanok. A nem-cigány szülők éppen ezért elhozzák onnan a saját gyerekeiket. Az így kialakult szegregáció nem valamiféle rasszizmus eredménye, hanem természetes önvédelmi reakció, az iskolaválasztás szabadságának kihasználása a saját gyermek védelmében. Ez ellen fellépni álszentség, amit csak a fővárosi értelmiség engedhet meg magának, akinek rendelkezésére áll az ország legjobb oktatási infrastruktúrája, így aztán az ő gyerekeik tényleg csak tévében látnak a társadalom peremén élő cigányokat. Helyes a diagnózis? Nagy vonalakban helyes. Csak éppen nem következik belőle a poszt kezdő mondata. Az integráció nem bukott meg, sőt, ez maradt az egyetlen reményünk. Ha működne.

Képzeljünk el egy települést az elszegényedő és elcigányosodó Észak-Kelet-Magyarországon, és nevezzük mondjuk Hejőkeresztúrnak. Képzeljünk el itt egy általános iskolát, amit mondjuk IV. Béláról neveztek el (végül is Muhi nincs is messze). Képzeljük aztán el, hogy néhány évvel a rendszerváltás után új igazgatót kap az iskola, aki körülnéz és megállapítja, hogy az egyenlőre főleg nem-cigány gyerekeket oktató, középerős iskola pár éven belül felében-harmadában cigánygyerekeket fog tanítani, eredményei pedig zuhanórepülésbe kezdenek. És képzeljük el, hogy az igazgatónőnek igaza is lesz. Csakhogy ő közben körülnéz, legalábbis mi így képzeljük, és egy pécsi konferencián megismerkedik a Stanford Egyetem integrált oktatást segítő programjával, amelyben fekete és latin kisdiákokat zárkóztatnak fel fehér sorstársaikhoz. Képzeljük el, hogy az igazgatónő jól tud angolul (oké, tudom, hogy eddig ez a legmerészebb feltételezés), és addig rágja ezt a programot, míg ki nem találja hogyan lehetne odahaza is alkalmazni. És mivel ez az elképzelt igazgatónő ravasz ember, komoly nevet is ad ötletének, így születik meg a Komplex Instrukciós Program.

Az egyszerű látogatót különös dolgok fogadják a IV. Bélában. Először is a tanárokról sugárzik, hogy tudják, valami fontosat csinálnak és elég jól. Amúgy az épület átlagos, felszereltsége megteszi, de nem kiugró. A gyerekek nagyon vegyesek, jobban öltözött fehér bőrű középosztálybeliektől koszos, átizzadt pulcsiban szaladgáló sötétbarna cigányokig van itt minden. A többség hátrányos helyzetű, majd harmada halmozottan, nagyon sokan bejárók, és vannak állami gondozottak is. De az iskolában tisztaság van, átlagos zajszint és erőszaknak semmi nyoma. Nézzünk be egy órára. Általában pechünk van, és semmi érdekeset nem látunk: áll a tanár és magyaráz, néha kérdez. De minden negyedik-ötödik alkalommal meglepődünk. A KIP-es órákon ugyanis csoportmunka folyik, és a csoportok időközönként újraalakulnak. A csoportokon belül állandó szerepek vannak, de az óráról órára rotál, hogy éppen ki a kistanár, az írnok, az időfelelős, az eszközfelelős stb. A csoportmunka szabályai minden teremben ki vannak függesztve, legfontosabb, hogy kérhetsz segítséget, adnod pedig muszáj, de nem végezheted el más munkáját. A csoportmunka után mindenki egyénre szabott feladatot kap, a gyengék triviálisat, az erősek kreatívat.

Ennyi lenne? Koránt sem. Az órarendbe beépítve mindenki játszik valamilyen táblás társasjátékot, a jobbak (a gyerekek kétharmada) önként délután is. Nincs olyan szellemi sport, amit ne a IV. Béla nyerne a sakktól a go-ig. Minden szülőnek legalább egyszer el kell jönnie, hogy elmesélje, mivel foglalkozik, mit tanult ehhez, hogyan él. Testközelből kell látni az orvos sikerét és a kosárfonó kudarcát. Gondolom most már mindenkinek világos, hogy ez a mese bizony maga a valóság. Az ország egyik legsikeresebb iskoláját mutattam be. Őszintén? De miben is áll a siker és mi az ára?

A siker az, hogy a IV. Béla a zuhanás után visszakapaszkodott abba a középmezőnybe, ahonnan indult. A siker az, hogy a nem-cigány szülők innen nem viszik el a gyerekeiket. A siker tehát mindig relatív: Átlagos gyerekanyagból átlagos eredmények születnek, de megszületnek, és nem a szellemi és testi nyomort termelik újjá. Senki nem hozza messziről ide a gyerekét, de nem is viszik el, megállt a szegregáció. Persze a gyerekek egy része nem tanul, van aki megbukik, de többen mennek gimnáziumba, sőt a gimnáziumok kifejezetten szeretik a hejőkeresztúri diákokat, mert jobban működnek együtt, könnyebben teremtenek kapcsolatot és magabiztosabban nyilvánulnak meg. És vannak diplomások is, egyre többen. Mindennek az ára természetesen nem kicsi. A tanároknak nagyon sok munkát kell fektetni a KIP-es órák megtervezésébe, az egyéni feladatok legyártásába. De látják, hogy megéri, sőt ma már mintaiskolaként profitálnak is a látogatókból.

Az integráció nem bukott meg, sőt, az egyetlen reményünk. Nem csalfa remény, kézzel fogható valóság. Csupán olyan iskolavezető kell, aki nyitott, erős akaratú, kezdeményezőkész, aki hosszú távra tervezhet. Csupán olyan tanárok, akik komolyan gondolják a hivatásukat. Csupán olyan helyi és országos vezetés, ami támogatja az előremutató kezdeményezéseket, ami nem szabadulni akar a problémáktól, hanem megoldani azokat. Magyarország jövője az oktatás, olyan oktatás, ami mérsékli a társadalmi esélyegyenlőtlenséget, és mindannyiunk érdekében felemeli a leszakadtakat. Én ezt a jövőt láttam Hejőkeresztúron, és működik.

Kolbenheyer kommentpolitikája