A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas LXXVIII.: Vörös hajnal

2011.06.25. 07:00 kolbenheyer

Richard Pipes könyörtelen könyvet írt arról az álvallássá mutálódott áltudományról, ami egy rugalmatlan politikai rendszer képét öltötte. Ez pedig a Kommunizmus (Budapest, Európa, 2004; az angol eredeti: Communism, London, Weidenfeld & Nicholson, 2001). Aki a magyar nyelvű szakirodalom Krausz Tamás-féle szerecsenmosdatásaihoz szokott, annak meglepő lehet az a brutális nyíltság, ahogy Pipes ostobaságnak nevezi az ostobaságot, gonoszságnak a gonoszságot, és bűnnek a bűnt. A bő kétszáz oldalas összefoglaló áttekinti a kommunista eszmék előtörténetét az ó-, közép és kora újkorban, majd részletesebben foglalkozik a Marx és Engels által konstruált politikai programmal. Az eszme és a program azonban mind csak halovány előjáték a megvalósuló rendszer(ek) tobzódásához. Ezért aztán végigtekint a lenini fordulaton, a sztálini birodalmon, a kommunizmus nyugati recepcióján és a harmadik világbeli klónjain. A könyv tíz évvel a végleges bukás után íródott, ezért aztán bátran összegez. A történeti tények sok helyen olvasható ismétlése helyett ezért itt a könyvnek három érdekesebb elméleti elemére hívnám fel a figyelmet: az eszme veleszületett hibáira, a forradalmi politika paradox sikerére és a kísérlet árára.

A kommunizmus Marx óta tudományos elméletnek hirdeti magát, ami nem értékválasztás alapján kínál világmagyarázatot, hanem az objektív tények és folyamatok kényszerítő erejét tanítja (ilyesminek tartotta a nácizmus is a fajelméletet – szúrnám közbe). Marx alaptételei azonban hamisak voltak. A magántulajdon nem múló történelmi jelenség, hanem nagy valószínűséggel az egyik legalapvetőbb emberi tulajdonság örök manifesztációja. A kapitalizmus törvénye sem a bérszínvonal monoton csökkenését, sem pedig a folyamatos monopolizációt nem kényszeríti ki, sőt. Mindennek jelei már A tőke megírásakor is megmutatkoztak, sőt adatszerűen hozzáférhetőek voltak. Hibás az ember korlátlan átformálhatóságának alaptézise is: sosem jött létre az egyéni érdekektől mentes új ember. Sőt a 19-20. század legalapvetőbb csoportképző erejét, a nacionalizmust sem győzte le sosem a proletár internacionalizmus: a kommunista államok nemzeti politikát folytattak, akár egymás ellen is, ha tehették. Mivel a magántulajdon felszámolása és a társadalom átnevelése irgalmatlan erőszakapparátus kiépítését tette szükségessé, hamisnak bizonyult az állam elhalásának tézise is. Az önjáró bürokrácia aztán teljesen felszámolta a szabadságot, de nem teremtette meg az egyenlőséget.

Ha ennyire nyilvánvalóak a hibák és hátrányok, sőt ezek nem csak utólag, hanem részben előre is láthatók, menet közben pedig ordítóan nyilvánvalók lettek, akkor miért volt mégis sikeres a kommunizmus hetven éven át a Föld jelentős részén? A siker meglehetősen kétértelmű. A Marx által megálmodott forradalom az iparosodott centrumban nem csak nem következett be, de még csak halvány lehetőséggé sem vált. Európa nyugati felében részleges választási sikereket a kommunisták éppen a leginkább agrár-jellegű társadalmakban, a franciában, a spanyolban és az olaszban értek el. Hatalomátvételre azonban csak Oroszországban került sor (illetve Albániában és Jugoszláviában a II. világháború után). Egy alapvetően paraszti társadalomban tehát, ahol a népességnövekedés nyomása földéhséghez vezetett, amit a merev politikai rendszer nem tudott kezelni. A magántulajdon, az erre épülő független igazságszolgáltatás és ebből következően a politikai fékek rendszere vagy csak későn alakult ki, vagy nem létezett. Azaz a társadalom nem rendelkezett védekező mechanizmusokkal egy erőszakos kisebbséggel szemben. És még ekkor is kellett a világháború erőszaka és nyomora. Nagyjából ugyanez figyelhető meg Kínában a II. világháború után.

A világmegváltó kísérlet tehát kudarcot vallott: szolgaságba döntötte vagy csak abban tartotta a világ lakosságának jelentős részét, és nem csökkentette, sőt néhol növelte a gazdasági lemaradásukat. Az ár azonban még ennél is rettenetesebb. Még ma is keveset tudunk, de legalábbis keveset hallunk a lenini terrorról a hatalomátvétel éveiben, a sztáliniról a harmincas évek birodalomépítése során, a maoiról Kína nagy ugrásakor, vagy a lánc legiszonyatosabb szeméről: a polpoti népirtásról Kambodzsában. (Pipes okosan nem tér ki arra az álszent ellenérvre, hogy mindezt nem lehet egy kalap alá venni a történelmi háttér különbségei miatt. De lehet.) A kommunista hatalomnak folyamatos válsághelyzetre volt szüksége, ami igazolta brutalitását: örökké a szebb jövő álmáért követelte alattvalói munkáját és olykor életét. És ez az, aminek sosem szabad megismétlődnie: hogy valamilyen, csak a kiválasztott élcsapat által értett nagy célért, legyen az vörös, barna vagy nemzetiszín köntösben, feláldozzunk egyes embereket. A vörös hajnal csalás volt: nem a napfelkeltét láttuk, hanem ránk gyújtották az erdőt.

Kolbenheyer kommentpolitikája

 

1 komment

Címkék: történelem kommunizmus kolbenheyer olvas pipes

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr732803074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2011.08.19. 18:05:18

Remek írás. Mindenben egyetértek vele. De.

"És ez az, aminek sosem szabad megismétlődnie: hogy valamilyen, csak a kiválasztott élcsapat által értett nagy célért, legyen az vörös, barna vagy nemzetiszín köntösben, feláldozzunk egyes embereket"

Bocsánat, csak annyi változott módszerváltásunk óta, hogy többpártinak beállított demokráciában élünk, úgy hogy hajdani komisszárok privatizáltak, a sajtó pedig mindehhez asszisztált.

Nálunk nem szűnt meg a kommunizmus, csak átalakult. Mivé? 4-5-6 fejű sárkánnyá.

www.kibulizottorszag.net/tartalom.html