Ha író lennék, olyan könyveket szeretnék írni, mint Frank Schätzing (vagy olyanokat, mint C. J. Sansom, de arról már korábban volt szó). Németországban abszolút bestseller, és szerencsére Magyarországon is hamar megjelent korábbi sikerkönyve A raj, és most a Limit − rövid ismertetőm tárgya − is (Budapest, Athaenaeum, 2010; a német eredeti: Limit, Köln, Kiepenheuer & Wtisch, 2009). A címlap szerint thriller, ami ebben az esetben is csupán a műfaji besorolás nehézségét mutatja: a sztori ugyan több szálon fut, de végső soron egyfajta kém- (na jó, kaland-) regény, csak éppen 2025-ben játszódik, és pedig jórészt a Holdon. Ez ugyebár pont kevés ahhoz, hogy sci-fi legyen, és tényleg nem igazán az (bár sci éppenséggel jó sok van benne, de erről később). Ráadásul az európai olvasó számára legalább annyira egzotikus, hogy az egyik szál Kínában játszódik (pontosabban onnan indul, de a szereplők jelentős része kínai). A harmadik kulcselem, amire a továbbiakban ki szeretnék térni, Schätzing állandó mániája, a környezet kizsákmányolása és annak következményei (A raj szinte egy az egyben ezzel foglalkozott, a természet bosszújával, ezért is nevezték sok helyen öko-thrillernek).

A közeljövő megfestése sokkal nehezebb feladat, mint szárnyaló fantáziával hiperhajtóműveket és kozmikus csatákat álmodni. Schätzing parádésan teljesít: minden, ami a könyvben szerepel, hihető, de futurisztikus. Sanghajban még több a felhőkarcoló, az egyiken még hullámvasút is van, Berlinben pedig a Pergamon Múzeum bővült üvegfolyosókkal. A mai világmárkák léteznek, bár az európai autógyárak többségének már kínai a tulajdonosa, az olajcégek pedig még nagyobb gigászokká olvadtak össze, és természetesen megjelennek új iparágak, és ezzel új piacvezetők, pl. a szolártechnológiában vagy a fúziós energiatermelésben. A közlekedést a hibrid járművek uralják, de egyre több a tisztán elektromos autó. Az informatika a virtuális világok kiteljesítésében remekel, amit a holográfiával összekötve új függőséget is teremt. A könyv hihetetlen hosszát ( oldal!) részben éppen az okozza, hogy Schätzing mindent pontosan elmagyaráz, leír, szinte már tapinthatóvá tesz. És persze ott van a Hold: hogy kell ott építkezni vagy közlekedni, vagy egyszerűen csak, mik lennének a turisztikai látványosságok (Armstrong talplenyomatán kívül)? A szerző elhiteti velünk, hogy a monokróm szürke sivatag festői is tud lenni.

2025-ben Kína egyértelműen a másik szuperhatalom az USA mellett, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy az USA a másik Kína mellett. A mandarin világnyelv, mindenhol tanítják, és egy nemzetközi repülőtéren a személyzet nem engedheti meg magának, hogy ne anyanyelvén köszöntse a kínai vendégeket. Kína azonban továbbra is kettős világ: a hihetetlen gazdagság és fejlettség mellett ott van a harmadik világbeli szegénység is: Sanghaj Quyu negyedébe lépve a látogató elhagyja a 21. századot: nincsen térfigyelő rendszer, így nincs közbiztonság, nincsen mindenütt jelenlévő hálózat, így nem lehet az amúgy mindenható mobillal elérni minden szolgáltatást. De nem csak a világ ismeri meg jobban Kínát, Kína is nyitottabbá válik a világra. Mindennapossá válik, hogy külföldiek élnek a kínai városokban, mint a főszereplő angol cyber-detektív. Ugyanakkor Kína továbbra is „kommunista” diktatúra. Megfigyelhető ugyan egyfajta „kádárista” felpuhulás, de demokráciáról és emberi jogokról szó sincs (ezért lesz aztán az egy másik főszereplő kínai cyber-ellenzéki). Schätzing ugyan nem kapcsolja össze a két tényt, de én megteszem: A diktatórikus Kína már lehagyni látszik a demokratikus nyugati világot, ám a könyvben éppen újabb fordulat bontakozik ki: a legújabb innovációk, mint a gazdaságos űrutazás és a fúziós energiatermelés, Nyugaton születnek meg.

2025-ben épp véget ér az olajkorszak. Szellemes már maga az is, ahogy ezt Schätzing ábrázolja: még rég nem fogyott el minden olaj, sőt még nagyon sokáig nagyon sok minden olajjal fog működni, mégis visszafordíthatatlanul vége, hiszen a Hold porából kinyert hélium-3-mal fűtött fúziós reaktorok olcsóbb és tisztább energiát állítanak elő. A változás nagyon sokarcú. Megmenekülnek az arktikus erdők, amik olajhomokját épp most akarták kitermelni, örökre tönkretéve ezzel Észak-Kanadát. De tönkremennek hatalmas cégek, mi több egész országrészek, amik eddig az olajból éltek. Ugyanakkor véget ér nem egy harmadik világbeli diktátor hatalma is, aki az olajjövedelmekből terrorizálta lakosságát. A tisztaság persze relatív. Az ember nem zsákmányolja ki tovább a Föld fosszilis energiakészletét, de amit cserébe a Holddal művel, az hátborzongató. Egy tökéletesen robotizált, szó szerint embertelen világban, gigászi lánctalpasok túrják fel a holdkőzet felső rétegét, felszántott tájat, és az alacsony gravitációban szinte soha le nem ülő elektrosztatikus porfelleget hagyva maguk mögött. De a Földről nézve tovább ragyog a telihold.

Kolbenheyer kommentpolitikája