Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az ember nem érthet mindenhez – szokta volt mondogatni Sanyi, ha gőze nem volt, hogy álljon hozzá valamihez, és most is ezt mondta, amikor Ági, a felesége a héten már harmadszor hozta szóba a garázs ügyét, hogy tudni illik szűk a hely, és ő nem tud beparkolni, amíg az a felesleges faldarab ott van, és már igazán lebonthatnák. Sanyi kitűnő aneszteziológus volt, de a falbontáshoz speciel tényleg nem értett, de mintha Ági ezt nem nagyon akarta volna megérteni. Vagy legalább is úgy gondolhatta, hogy a falbontás végtére is mégis csak inkább férfimunka, és az biztos, hogy nem ő fogja a három gyerek mellett lebontani. És egy ápolónő sem ért sokkal többet a dologhoz. (Igen, munkahelyi szerelem volt, pontosabban még annál is izgalmasabb, mert amikor Sanyi fiatal orvosként a kórházba került, nem csak Ági, de az ikertestvére, Ili is ott dolgozott, két külön osztályon és emeleten, és amikor Sanyi … de ez már egy másik történet, és elbeszélésre is más alkalommal kerül sor.) Sanyi tehát nem tehetett mást, fogta a telefont és felhívta Jocót. Ahogy azt minden alkalommal, de legalább is tizennégy éves kora óta tette, ha gyakorlati nehézségbe ütközött.

Jocó nagyon csendes, visszahúzódó gyerek volt a gimiben, a suli nem nagyon érdekelte, és különösebb sikerei sem voltak. Sanyi mellé ültették, amiből aztán igazi barátság lett, de már kezdettől fogva mindketten profitáltak belőle. Sanyi ügyesen súgott minden matekdogánál, Jocó pedig megcsinálta Sanyi technika feladatait. Az érettségi után aztán némileg szem elől is veszítették egymást, mert Sanyi Pécsre került az orvosira, Jocó pedig Székesfehérvárra rádióműszerésznek. A szerelés ment neki, de az sem érdekelte. Nem is sokáig melózott a szakmájában, hanem egy hirtelen ötlettől fogva beiratkozott a főiskolára, német szakra, azt elég jól megtanulta közben. De utána sem találta meg igazán, mit is akar. Egy darabig felnőtteket tanított, pontosabban határőröket, a nyugati határon hasznos az ilyen tudás, legalább is a parancsnok így gondolta, de a közlegények a legkevésbé sem, így aztán nem volt túl sok sikerélmény. Amikor aztán megszűnt a határellenőrzés, a határőr-parancsnokság is elköltözött, Jocó úgy érezte, legalább nem neki kellett felmondania. Egy ideig egy sportboltban lett eladó, értett a cuccokhoz, de hát megunta. Jött a bútorasztalosság. Az kihívás volt, és gyönyörű darabokat készített, de nem volt nagy igény az egyedi bútorokra, a pénz meg kellett, más munka után nézett hát. És az lett az ipari alpinizmus.

Minden ház más, és minden házon mást kell csinálni – ez volt a szabvány válasza, ha kérdezték, nem unalmas-e. Ausztriában dolgozott persze, ott fizetik csak meg az ilyesmit rendesen. Nyárra tehát volt meló és pénz, hogy utána mi lesz, azt majd meglátjuk. És akkor csörgött Sanyi, hogy itt ez a fal a garázsban, és hogy talán szombaton, vagy esetleg vasárnap, ha Jocó ráér, biztos nem sok idő, lekapják és kész, csak hát egyedül, ugye, nem meri, meg nem is ért hozzá, szóval? Nem mondta, hogy szombaton igazából a konyhai vízbekötést kéne megcsinálni, mert vettek Gabival (igen, igen, ez is egy másik történet, és elbeszélésére … szóval máskor) egy öreg parasztházat, és mindent maga csinált, mert a pénzük el is fogyott vele. Nem mondta, hanem igent mondott, ahogy szokta, és szombat reggel be is csöngetett. Még épp ott volt Sanyi apukája is, a gyerekeket vitte el uszodába, és nagyon határozottan kijelentette (a sörgyár főmérnökeként ment nyugdíjba, a határozott kijelentésekhez szokott egész életében), hogy az a fal régen nem állt ott a garázsban, biztos az előző lakók húzták fel, amikor büfét működtettek a garázsban, ahogy a csapot is ők tették fel.

Lenn a garázsban Jocó kicsit vakarta a fejét, hogy miért ilyen vastag ez a fal, de hát ha már megígérte, nekiláttak. Hozott vésőt, fúrót, nagykalapácsot, és ha Sanyi nem is értett mindenhez, erő az volt benne (nem mind a száz kiló volt a pandahas, volt azért ott izom is), bontották a falat rendesen. Szállt a por, hullott a tégla, nőtt a luk. De a fal nem akart véget érni a plafonon, betonkoszorúban folytatódott. Nagyon nem úgy nézett ki, mint amit csak úgy behúztak ide egy büféhez. Különben is, honnan tudja Sanyi faterja, hogy itt állt-e korábban? Jocó lerakta a vésőt, és kiszaladt a ház elé. Felnézett abban a sávban, ahol a kibontott fal állt. Még feljebb. Egészen a tetőre. Igen, a kémény. Szépen elbontották az első emeleti kémény alapozását. – Te, Sanyi, fel kéne hívni a Robit, hogy mivel lehet nagyon gyorsan megtámasztani egy kéményt, mielőtt leesik, ha elbontották az alapját. Nyugi, Ági, megoldjuk …

Kolbenheyer kommentpolitikája