Az évfordulóra sokan írtak, de kevesen ilyen alaposat. Bernd Greiner 9/11 című könyve (München, Beck, 2011; magyar fordítás egyelőre nincs) nem elsősorban a gyászos nap leírása, bár annak sem utolsó, ezzel is eloszlatva az ostoba összeesküvés-elméletek keltette homályt (nekem legalábbis sosem volt eddig türelmem végigbogarászni, hogy ki, mikor, hol volt aznap). Bemutatja a tetteseket is, és nem csak a tizenkilenc gyilkost, hanem Oszama Bin Laden és az Al Kaida eredettörténetét is. A könyv kétharmada azonban a következményeket veszi számba: az afganisztáni és az iraki háborút, illetve az amerikai (és általában a nyugati) demokráciákra gyakorolt hatást. És a kép ettől igazán lesújtó. A könyv – nagyképűen fogalmazva – Leitmotiv-ja a félelem: ez mozgatja a politikusokat akkor is, amikor a tömegek félelmével játszva aláássák a demokrácia alapjait, leginkább azt, hogy képesek legyünk beismerni, ha hibáztunk. Vizsgáljuk meg mi is a félelem három aspektusát: a hidegháborús félelmet, az inkompetencia félelmét és a félelmet mint politikai eszközt.

Az ún. iszlám terrorizmus jórészt a hidegháború terméke, és a ráadott válasz is a hidegháború logikáját tükrözi Greiner szerint. Afganisztán a hidegháborús szovjet-amerikai konfliktus miatt válhatott a fanatikus iszlám milíciák és terrorszervezetek paradicsomává. A szovjet befolyást az USA egészen addig eltűrte, amíg az iráni monarchia összeomlásával meg nem jelent az Öbölből való kiszorulás félelme. Afganisztánba tehát teljesen külsődleges okból kezdett ömleni a fegyver és pénz, és ugyanezért vált szövetségessé a korrupt pakisztáni és az anakronisztikus szaúdi rezsim. A hidegháború vége, és a Szovjetunió kimúlása után természetesen vált fő ellenféllé az individualista nyugati értékrend elsődleges képviselője, az USA. De a hidegháború a fejekben nem múlt el, legalábbis a Bush-kormányzat ideológusainak fejében semmiképp sem. A vörös veszély helyébe a zöld lépett, a világot fenyegető iszlám terrorizmus, amely ellen csak erőszakkal lehet fellépni, és ami ellen a végsőkig kell küzdeni. Ezzel meg is adták a terroristáknak, amire vágytak: az elismerést.

2001 elején a Bush-kormányzat valami rossz viccnek tűnt, tévedésnek. Meghökkentő volt, hogy Clinton félrelépése és néhány elcsalt floridai szavazat egy rossz bohócot juttathat az elnöki székbe. De megtörtént, és a félelem bekúszott Washingtonba is. Bush, Cheney és Rumsfeld nem hallgatott senkire, saját embereivel töltötte fel a szövetségi hivatalokat, ahol pedig nem jutott dűlőre, párhuzamos intézményeket épített ki. Mindez akár hatalmas bukáshoz is vezethetett volna, ha nincs szeptember 11. Az állampolgárok döbbenete és félelme volt az, ami visszamenőleg is igazolta az elnök inkompetenciáját. Bush a külpolitikája miatt volt sikeres, azaz amiatt, hogy elhitték neki félelmükben, hogy a terrorral szembeni kemény fellépés az egyetlen út. Döbbenetesen átgondolatlanul vetette bele magát az USA abba két háborúba, amiből azóta is csak próbál kimászni. Bush és társai arra használták a CIA-t, hogy nyilvánvalóan hamis adatokból építsen paravánt az előre eldöntött hadüzenet elé. A hosszú távú következmény az USA hitelvesztése és a két ázsiai tűzfészek tartós romba döntése.

Greiner azonban elsősorban politikatudománnyal foglalkozik, ezért könyve legújszerűbb eleme számomra az imperial presidency leírása (megakadtam a fordítással: a birodalmi elnökség nem pontos, a császári meg nagyon furán hangzik). Az amerikai elnöki intézmény eredendően magában hordozza az „imperializmus” lehetőségét. Ilyen a törvényhozástól független választás és a hatalmi ágak szigorú szétválasztása: minden szerv igyekszik függetlenségét azzal védeni, hogy kiterjeszti hatáskörét. És ilyen az, hogy a szövetségi államban elsősorban a kül- és védelmi politika tartozik az elnök hatáskörébe, maradandót ezen a téren tud alkotni. Ráadásul krízishelyzetben a dolgok logikájából következően előtérbe kerül az operatív végrehajtó hatalom, és háttérbe szorul a nehézkes törvényhozó. Cinikusabban: a végrehajtás érdekelt a krízisben. Az idők során a végrehajtó hatalom egyre kijjebb tolta hatalmának határait, és egyre gyakrabban facsarta ki a titoktartás lényegét: hatalmi eszközzé tette a félelem játékában. Ha valamiről az elnök azt állítja, nemzeti érdek, de a részleteket ugyanerre hivatkozva titokban tartja, a kétévenkénti választásokra készülő törvényhozók inkább ráhagyják, mintsem a hazafiatlanság vádját kockáztassák egy olyan kérdésben, ami alapvetően nem az ő kompetenciájuk, és a hatalommegosztás lényege miatt nem is igen értenek hozzá. Ezt a lejtőt nem Bush építette, ő csak csúszósabbá tette.

Kolbenheyer kommentpolitikája