Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Ozorai-Kis Leóna, eredetileg persze Leonóra, a barátainak pedig csak Lelli, még egyszer belenézett a nagy előszobai tükörbe, mielőtt kiviharzott az ajtón. Megigazította festett vörös haján a napszemüveget, és megpördülve végigsimított a sztreccsnadrágján. Minden tökéletes, már ha eléri a vonatot. Felkapta a laptop-táskát meg a kis hátizsákot, és nekiiramodott. Nagyon nem izgult, mert tudta, hogy Vaczulik, az osztályfőnök-helyettes már egy fél órája ott dekkol a Keletiben, nála vannak a vonatjegyek és az osztálynévsor is. Neki csak be kell libegnie, mosolyogni, fogadni a bókokat (a lányoktól szóban, ahogy megdicsérik az irigyelt ruhadarabjait, a fiúktól a fenekén végigsikló izzó tekintetek képében), felszökkenni a vonatra, lehuppanni egy ülésbe és a laptopot felcsapva megírni a pályázatot, aminek ma éjfélkor van a leadási határideje. Az osztálykirándulás sínen van, csak ügyesen kell szervezni. Lelli elégedetten mosolygott, ahogy mindig szokott, de szerencséjére ezt a külvilág mindig magabiztos, ám de kedves gesztusnak vélte. Elbocsátotta az utolsó hódolót, a kalauzt és egyéb gyakorlati kérdéseket Vaczulikra hagyta, és belemélyedt a pályázat rejtelmeibe. Két és fél óra az intercitiyvel Sopron, az pont elég lesz.

Nagyjából elég is lett. Már csak néhány adatot kell kitölteni, aztán a kiíró honlapjára feltölteni. Majd a szállásról, gondolta, királynői mozdulattal leszállt a vonatról és intett a gyerekeknek, hogy kövessék a buszmegállóba. Tudta, hogy Vaczulik időben beszerezte a buszjegyeket, de azon kicsit meghökkent, hogy minden helybéli az első ajtón akart felszállni. Vidékiek, gondolta, miközben felhessegette a gyerekeket a középső és a hátsó ajtón, de majd a földbe gyökerezett a lába, amikor meghallotta, a sofőrt üvölteni. Felszállás csak az első ajtónál, a többin csak le. És az utasok is ennek a vadbaromnak a pártját fogták. Hogy honnan jöttek? És hogy Pesten talán mindent szabad? Méltóságán alulinak tartotta a hosszabb vitát, sőt egy idő után a napszemüvegét is a szemére tolta, hogy ne kelljen minden helyi nyugdíjasnak elmesélnie, honnan jöttek, hová mennek és mit akarnak megnézni, úgy látszik, itt mindenki ráér, és mindenki mindenkit ismer, úgyhogy az idegeneket ki kell faggatniuk. De aztán csak megérkeztek a szállásra, a valaha jobb napokat látott ifjúsági táborba a város szélén, egy keskeny, fenyvesek közé szorult völgybe.

A gyerekek lerogytak a csomagjaikra, Lelli Vaczulikéra és rábízta a helyettesére, hogy vegye át a szobákat. Az el is indult a gondnokkal, de aztán meglepően hamar, és meglepően elvörösödve jött vissza, azt motyogva, hogy ott fenn azok a házaik. A gondnok még ott állt előttük a kulcsokkal és az ágyneműket osztotta. Teljesen fesztelenül vetette oda Lellinek: – A tanár úr mindenáron azt akarta, hogy mondjam azt, hogy már csak egy üres ház van kettejüknek … – és jelentőségteljesen kacsintott. Lelli egy pillanatra el is hitte, és döbbenten nézett a kis, kopaszodó helyettesére, de aztán rájött, hogy az miért olyan vörös és izzadt, amikor elkezdte dadogni: – Dehogyis! Pont fordítva! A gondnok úr kérdezte tőlem, hogy együtt vagy külön szeretnénk-e … izé … aludni, és én persze mondtam, hogy semmiképpen sem együtt … izé, úgy értem, hogy … hát inkább külön … – és szégyenében inkább beslisszolt a bőröndjével a szélső házba.

Lellit ekkor még inkább szórakoztatta, mint sem bosszantotta a vaskos vidéki bók, de hamar elfelejtette volna az egészet, ha a pályázattal minden oké. De nem volt az, mert hiába fejezte be, nem tudta feltölteni, mert a mobilnet nem ment. Nincs térerő! Hihetetlen, hogy Magyarországon vannak ilyen helyek! Egy darabig még próbálkozott azzal, hogy jött-ment a tábor területén, kereste a magasabb pontokat, de aztán feladta, nagy levegőt vett, és megkereste a gondnokot. Az vastagon elmosolyodott a probléma hallatán, és azt ajánlotta, hívják fel a tulajt, mert az ő irodájában van vezetékes net, csak oda neki, a gondnoknak nincsen kulcsa. Lelli szempilláit rebegtetve megköszönte a kitűnő javaslatot, egyben felkérte a gondnokot a telefonálásra. Az elő is kapta a mobilt, rácsörgött a főnökére, és röviden vázolta az esetet. Kis szünet, hümmögött, majd Lellit alaposan végigmérve azt mondta a telefonba: – Pedig érdemes kijönni, elég jó a segge. – Lelli érezte, hogy csapdában van, nem pofozhatja fel azt, akitől segítséget kért, hogy határidőre elküldhesse az iskola több milliós pályázatát, így hát csak nyelt. A gondnok zsebre vágta a telefont, újra nagyot kacsintott, és mielőtt visszaindult volna a portásfülkéjébe, még odaszólt Lellinek: – Hamarosan itt lesz, ért  a szóból, csak még le kell szakadnia az asszonyról.

Kolbenheyer kommentpolitikája