Újabb Áttekintések-könyvet olvastam, talán a legkevésbé sikerültet eddig, de nem a legkevésbé izgalmasat. Hans Küng A katolikus egyház (Budapest, Európa, 2005; az angol eredeti: The Catholic Church, London, Weidenfeld & Nicolson, 2001; de a fordítás a német kiadás alapján készült) című könyve ugyanis nagyon furcsa öszvér. Küng az egyház által elhallgattatni próbált katolikus pap és teológus, nehéz meghatározni, hogy belső, avagy már külső kritikus. Ez önmagában egyáltalán nem baj, sőt, főleg, hogy a bevezetőben hosszan ír erről, és a szempontjairól. A baj inkább az, hogy mintha nem döntötte volna el az elején, hogy mit is akar megírni. Mert a könyv hol semleges történetírói elbeszélés, hol a jézusi etikából kiinduló morális fejtegetés, hol meg szenvedélyes vitairat. Másrészt számomra nem sikerült igazán egybegyúrni a történész és a teológus szerepét sem: ilyen karcsú kötetben inkább zavar, mint eligazodni segít, hogy az egyházról hol mint történeti-társadalmi képződményről, hol pedig mint a hitigazság hordozójáról (vagy épp elárulójáról) olvasok. Az előbbi szál elvarrása ráadásul eleve nagyobb történetírói eleganciát igényel, kétezer év történéseibe beágyazni az egyházat nem lehet suta korfestő mondatokkal. Mindezek okán a könyv legérdekesebb része az utolsó két fejezet: a 19. és 20. század katolicizmusa. De még itt is lehetetlen szétszálazni a történeti és az etikai leírást, valamint a vitairatot.

Mert a katolikus egyház legfrissebb története meglehetősen valószínűtlen történet. A 19. században az egyház szembement mindennel, amiről ma azt hinnénk, maga az evidencia. A természettudományos gondolkodás, a racionális társadalom- és történelemfelfogás, a nemzetállami politika és az ipari társadalom visszafordíthatatlan folyamatok eredményei. Nehéz eldönteni, mi is a legabszurdabb az egyház tiltakozásában: maga tiltakozás, vagy az, hogy mégis túlélte. Már-már megérti az ember a radikális ateistákat, hiszen a 19. századi egyház tényleg karikatúrája csak önmagának. A józan ésszel és a teológiai fejlődéssel szembemenő Mária-dogmák (szeplőtelen fogantatás, testi mennybevétel), és a korszellem arcul köpésének tűnő pápai csalhatatlanság ennyire „modern” fejlemény. Ezt kellene leírni egy hatalmi intézmény, a pápaság önvédelmi mechanizmusaiként (mert technokrata történészként nem igen lehet másként értelmezni), de nem csoda, hogy Küngnek sem sikerül: az elkeseredett, becsapott hívő beszél belőle. A várva várt, de aztán mégsem beteljesült fordulatot a II. vatikáni zsinat hozta, ahol az egyház kibékült korával, de alapvető szerkezeti változások nem történtek, ezért következhetett be azóta II. János Pál csendes restaurációja.

Mert a zsinati reformok óta nem történt előrelépés Küng szerint semmilyen fontos területen, sőt, folyik a visszarendeződés. A pápai teológia tökéletesen érthetetlenné vált a katolikus közvélemény számára is. A pápai bürokrácia pedig minden korábbinál erősebb kézzel fogja a helyi egyházakat: még sosem volt ennyire a pápának alárendelve a püspöki kinevezés. Ennek következtében a merev hierarchia inkább elfojtja a helyi kezdeményezéseket, amik az egyházat nyitottá tehetnék. A pápa jogi és hitértelmezési primátusának egybeesése pedig azzal a tragikus következménnyel jár, hogy lényeges egyházpolitikai és társadalompolitikai kérdések is teológiai köpenyt kapnak, ezzel bizonyos esetekben formálisan is vitathatatlanok lesznek. A pápaság épkézláb teológiai érvelés nélkül elveti a papi nősülést, a női papságot, a fogamzásgátlást vagy a papok választhatóságát. Mindezeket a kérdéseket a katolikus hívek nagy része egyházával ellentétesen ítéli meg, és a történelemben először tömegesen és tudatosan nem követi egyháza előírásait. Ez mérhetetlen módon erodálja az egyház tekintélyét, amit csak látszólag ellensúlyoztak a karizmatikus pápa elsősorban kifelé szóló gesztusai.

És itt jutunk el néhány egyelőre megválaszolhatatlan gyakorlati és elméleti kérdésig, nem véletlen, hogy Küng szinte fel sem veti őket. Kinek szól ez a kritika, és a jobbítási javaslatok? Mert nem a nem-katolikusokat kell erről meggyőzni, hiszen a többi keresztény egyház ezekben a kérdésekben sokkal nyitottabb, a nem-keresztények meg épp ezekért utálják a kereszténységet. A katolikusokhoz viszont alig jut el egy eltiltott pap szava. Másrészt azért a hívek sem hülyék: ők is látják a nyíló szakadékot egyházuk elvei és az ő gyakorlatuk között. És éppen ezért talán azt is érzékelik, hogy egy ekkora és ilyen régi szervezet, főleg ha az igazság birtoklásának igényével lép fel, sosem fog hirtelen változni. Azzal ugyanis éppen önmagát tagadná meg: nem új kinyilatkoztatást ad, hanem az egyetlen eredetit őrzi. Hogy képekben beszéljek: a tankerhajó nagyon lassan fordul. Csak nehogy ne tudja kikerülni a zátonyt, mert ha ráfut, nem csak ő süllyed el, de a környéket is megmérgezi.

Kolbenheyer kommentpolitikája