Közhely, hogy az oktatás jó befektetés a jövőbe. Nem azért közhely, mert nem igaz, hanem azért, mert mondogatni ugyan jólesik, de nem szokott belőle következni semmi. Mert hogyan is kellene az oktatásba fektetni? Növeljük a tanári fizetéseket? Csökkentsük az osztálylétszámokat? Szereljük fel modernebb eszközökkel az iskolákat? Fejlesszük a tanárképzést? Mindez bizonyára segít, de ki tudja, mennyire, és főleg mikor. Az tudja, aki megméri. És az eredménye lehangoló: mindez segít ugyan, de viszonylag keveset. És akkor jöjjön a jó hír. Van, ami látványosan segít. Mit tennénk annak érdekében, hogy egész életünkben a keresetünk 2%-kal magasabb legyen az átlagnál? Az a tényező, ami ezt eredményezi nem más, mint a tanár személye. Bizony.
Chetty, Friedman és Rockoff 2,5 millió (!) amerikai gyerek iskolai eredményeit, majd továbbtanulását, keresetét, lakóhelyét elemezte egy harmincéves (!) időtartamban. Megnézték a gyerekek angol és matek teszteredményeit, majd azt, hogy továbbtanultak-e, mennyit kerestek, mikor lett gyerekük és hol laknak. Mindezt összevetették azzal, hogy mikor ki tanította őket. A tanárok esetében megvizsgálták, hogy az általuk tanított osztályok teszteredményei hogyan alakultak. Ezek alapján minősíthetőek lettek, voltak nagy hozzáadott értéket produkáló tanárok, és olyanok, akik erre nem voltak képesek. A kutatás két nagy kérdéskört vizsgált. Megbízhatóak-e a teszteredmények, azaz nem arról van-e szó, hogy a válogatott, jó hátterű gyerekek eredményei eleve jobbak lesznek, a szerencsétlen sorstársaké pedig rosszak, azaz a tanár ki van szolgáltatva a gyerekanyagnak. A másik kérdés pedig az, hogy a tanárok a tesztre vagy az életre tanítanak-e, azaz a jobb teszteredményeknek van-e bármilyen hatása a gyerekek felnőttkorára.
Az eredmény döbbenetes. A jó tanárok bárhol képesek értéket hozzáadni: ekkora mintán világosan kiderült, hogy a tanárváltásoknál mindig ugrásszerűen javul egy osztály eredménye, ha olyan tanárt kapnak, akinek eddig is javultak a tanítványai, és fordítva, a rossz tanár rontott az osztály teljesítményén. Másrészt az iskolai teszteredmények statisztikailag igenis befolyásolták a későbbi jövedelmeket. Bármilyen családi háttérrel rendelkezett egy diák, ha csak egyetlen évig jó tanárt fogott ki, jövőbeni keresete 2%-kal nagyobb volt azokhoz a kortársaihoz képest, akiket rossz tanár tanított. Ez egyetlen iskolaév eredménye, gondoljunk bele, mi történik, ha valakit hosszú évekig jó, vagy épp rossz tanárok tanítanak. Még egyszer: az angol és a matek tesztről van szó, kis hazánkra lefordítva, ha jó a magyartanárod, bizony többet fogsz keresni, akár gépészmérnök leszel, akár szinkronszínész.
Mi a tanulság? Természetesen ez a legnehezebb. Az nyilvánvaló, hogy szükséges lenne a gyerekek eredményeinek sztenderd mérése: minden magyar iskolában, minden évfolyamon kötelező tesztek kellenek. Az is nyilvánvaló, hogy ezeket össze kell vetni a tanárok személyével, és ennek az összevetésnek következménye kell, hogy legyen. A jó tanárokat meg kell fizetni, a rosszakat ki kell rúgni. A valóságban nyilván van egy csomó buktató. Hogyan akadályozzuk meg a csalást, és azt, hogy kizárólag a tesztre készítsenek fel a tanárok? Nem tudom. De azt igen, hogy az oktatáson múlik mindannyiunk jövője, ez a jövő minden pénzt megér, de az elköltése önmagában nem garantálja a sikert. Pedig garantálnunk kell. Akkor fogsz ugyanis jól keresni, ha jó a magyartanárod.
(Már-már társszerzőm Paradise Lost.)
