Nyilvánvalóan zene sokak fülének, hogy a pozitív diszkrimináció lassan, de biztosan vereséget szenved az Egyesült Államokban, ahonnan ered. A vereség tényénél azonban sokkal érdekesebb és fontosabb az, hogy miért és hogyan történik mindez. Mert nem egyszerű elvi vitáról van szó, annak nem is lenne sok értelme. Minden diszkrimináció egyszerre pozitív és negatív: ha valakit kedvezményez, azzal más valakit hoz hátrányba, és ha valakit kizár, azzal más valakinek szerez előnyt. Természetesen nem mindegy a kezdeményezés iránya: kedvezni vagy elnyomni akarunk-e, és az előbbi esetben milyen múltbéli hátrány leküzdésért tesszük ezt. De jól tudjuk a történelemből, hogy a negatív diszkrimináció indoklása a legtöbbször mások állítólagos pozitív diszkriminációjának szükségessége volt: azért korlátoztuk a zsidók továbbtanulását és pályaválasztását, hogy az „elnyomott keresztények” számára lehetőséget biztosítsunk. De térjünk vissza az USA-hoz, és a feketék pozitív diszkriminációjához. Mi is ezzel a baj?

A Legfelsőbb Bíróság egy korábbi döntése alapján az amerikai egyetemek alacsonyabb ponthatárt szabhattak meg a fekete hallgatóknak, hogy ezzel biztosíthassák a campusok faji sokszínűségét, ami „elsődleges nemzeti érdek”. Ennek eredményeképp voltak a feketéknél több pontot elérő, ám felvételt mégsem nyert fehér hallgatók. Az ő érveik nyomán repedezik a pozitív diszkrimináció épülete. De mik is ezek az érvek?
1. A pozitív diszkriminációnak nincs pozitív hatása a feketékre: a gyengébb eredményekkel felvett hallgatók gyengébbek is maradtak, nem húzták magukkal őket jobban teljesítő fehér és ázsiai társaik. Emiatt gyakrabban választották az egyetemen a könnyebb tárgyakat, gyakrabban morzsolódtak le, végül kisebb arányban szereztek diplomát. Amikor Kaliforniában megszüntették a feketék pozitív diszkriminációját, arányuk az egyetemeken valóban esett, de a bekerülő feketék eredményei látványosan jobbak lettek.
2. Az előző jelenség oka valószínűleg a motiváció hiánya, illetve megléte. Az alacsonyabb bejutási küszöb demotiváló, míg az egyenlően magas motiváló hatású: nagyobb erőfeszítésre ösztönöz.
3. A faji sokszínűségre való törekvés eltakarta, hogy az egyetemek egyáltalán nem voltak társadalmilag sokszínűek: a faji kvóta a fekete középosztályt segítette, nem a valóban hátrányos helyzetűeket. Az egyszerű faji kvóta eltörlésével a kaliforniai egyetemek rákényszerültek, hogy többet invesztáljanak a környék középiskoláiba, ennek eredményeképp pedig több hátrányos helyzetű, de tehetséges gyerek került egyetemre. És lássatok csodát, ezek zöme fekete és latin volt.
4. A pozitív diszkriminációra azért volt állítólag szükség, mert nem csak mutatóba kellenek fekete diákok, hanem szükséges egy „kritikus tömeg”, hogy valóban integrálódhassanak. A valóságban a kedvezménnyel felvett feketék jobban elkülönültek a többiektől, mint az azóta Kaliforniában egyenlő pontszámokkal felvettek.
5. A pozitív diszkriminációt ideiglenes intézkedésként vezették be: addig tartott volna, amíg a faji arányok maguktól be nem állnak. A valóságban semmi ilyesmi nem történt, a pozitív diszkrimináció önfenntartó automatizmussá vált.

A pozitív diszkrimináció ellen tehát érveltek. Nem feltételezésekkel, hanem tudományos mérések eredményeivel. Nem a feketék ellen, hanem az ő érdekükben. Minden ellenkező híresztelés dacára Magyarországon sosem volt hasonló pozitív diszkrimináció a cigányok javára. A fentiek alapján ne is legyen. De az nyilvánvaló, hogy míg egy amerikai egyetem számára erkölcsi, de egyben presztízskérdés is, hogy hallgatói sokszínűek legyenek, Magyarországon még csak hasonló sem merült föl soha. Több mint ostoba, egyenesen rosszindulatú az, aki azt állítja, túl sokat foglalkoznak a cigányokkal. Lenne mit tanulni, van is kitől.

(Köszi, Paradise Lost.)