Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gergő a lehullott leveleket rugdosva válaszolgatott, miközben kézen fogva sétált Jakabbal az öregek otthona felé. Az őszi szünetben mindig haza szokott ugrani Győrbe, a szüleihez. Jakab is szerette, hiszen a nagyi mindig sütivel tömte, és tévézni is szabad volt minden ebéd után. Gergő már megtanulta, hogy erre a pár napra fel kell függesztenie nevelési elveit, hagyni kell, hogy a nagyszülők kényeztessék az unokát, majd Pesten visszatérhetnek az egészséges étrend és a sok olvasás receptúrájához. És ha már rokonlátogatás, akkor be kell nézni a dédihez is, aki szerencsésen felépült a combtörésből, de már senki sem látta tanácsosnak, hogy egyedül éljen, Gergő szülei nem nagyon akarták magukhoz venni, így maradt az öregek otthona. Szerencséjük volt, épp lett üresedés, és a presbiter szólt, régi családi kapcsolat, az egyik nagy-nagybácsi szuperintendens volt anno, letették a foglalót, és a dédi már költözhetett is. Kevés bútor fért az apró szobába, főleg a dédi hatalmas bútoraiból, egy fotel, egy éjjeliszekrény meg egy akasztós. Mintaszerű rend és tisztaság volt, a dédi minden reggel gyönyörűen beágyazott és feltette a csipkés terítőket, aztán csak ücsörgött a karosszékben. Várt. Hát ezért volt muszáj meglátogatni.

Gergő épp a tankos forradalomról mesélt Jakabnak (a márciusi volt a huszáros), mert a pesti nagymama említett valami tüntetést. Jakab meglehetősen jól képzett volt a téren, tudta, hogy az oroszok a rosszak (régen meg a törökök voltak azok), de szívesen hallgatta a részleteket. Gergő hamar áttért a rendszerváltásra, hogy akkor meg a köztársaság kikiáltása, és hogy jelképes esemény, azóta is ünnep, és ő persze ott volt ’89-ben a Kossuth téren, történelmi esemény, nem mindenki mondhatja el magáról. Nem, a dédi nem nagyon fog erről mesélni, tudod, ő falun élt egész életében, megboldogult Manó dédapa, a férje erdész volt. De Jakabot nem hagyta nyugton a dolog, és az öregek otthonába megérkezvén az első dolga az volt, hogy elmesélje, Pesten milyen tankot láttak az utcán, és hogy a dédi ott volt-e a forradalomban. Némi zavart okozott elsőre, hogy a dédi valami miatt mindenáron ellenforradalomra akart emlékezni, Gergő gyorsan témát is váltott volna, amikor a dédi olyat mondott, amitől megdermedt: – A Bajcsy-Zsilinszky úton laktunk akkor, Manó a pilisi erdőgazdaságnak dolgozott, de az FM-be kellett hetente bejárnia, ezért utaltak ki nekünk ott lakást.

Pontosan emlékszem, Manó még előző nap elutazott, le kellett mennie Gemencbe, a szarvasok miatt, sofőr vitte ZIL terepjáróval, a puskát is eltette, hátha. Én reggel elvittem a Palit, a nagyapádat, az iskolába, ott volt két sarokra, a minisztériumi dolgozók gyerekeit mind oda járatták, beraktam az ágyneműt áztatni, aztán kivillamosoztam az Üllői útra, mert az ottani moziban ismételték a Jégmezők lovagját. Amikor kijöttem a moziból, furcsán üres volt az utca. Vártam egy darabig a villamosra, de nem jött, aztán megláttam, hogy jópáran egy plakátot bámulnak a falon. Odamentem, kézzel írott kis plakát volt, félig már le is jött, és ruszkik haza, az volt ráírva. Na, akkor már tudtam, hogy baj lesz, futni is kezdtem haza, mi van vajon a Palival az iskolában. Mire odaértem, már alig valaki volt ott, a tanárok is idegesek voltak, jöjjenek már a gyerekekért, mennének haza, mielőtt nagy baj lesz. Felöltöztettem, megragadtam a kezét, és rohantunk haza. De nem lehetett. Végig a Bajcsyn hatalmas tömeg hömpölygött, pont ez ellenkező irányba. Megpróbáltam átfúrni magunkat, de csak elsodródtunk, néha alig bírtam tartani a Pali kezét. Csak a Marx térnél tudtunk kiszakadni a tömegből, és a mellékutcákon hazamentünk.

Egész délután rettegtem, mi van Manóval. Egyszer csak csöngettek, először megörültem, de aztán rájöttem, hogy biztos kulccsal jönne be, erre nagyon megijedtem, de végül csak az Etelkáék voltak. Nekik is az FM-ben volt dolguk, de nem tudtak hazamenni Vácra, mert leálltak a vonatok, jobb híján hozzánk csöngettek be, hogy megalhatnának-e itt. Még örültem is, pedig az Etelka férjét, a Ferit sose kedveltem, de legalább nem voltam egyedül a Palival. Végre megjött Manó, sápadt volt, kérdezte, mi a fene van itt, alig bírtak bejönni a városba. A sofőr annyira megijedt, hogy beparkolta a ZIL-t a házunk belső udvarába, mert azt mondta, ő fekete, állami autóval nem megy haza Kőbányára, még meglincselik. Manót persze a puska is idegesítette, mondta, hogy most rögtön átmegy az FM-be, és leadja. Sose kiabáltam vele annyit, hogy most nem megy sehova, főleg nem puskával a kezében. Végül maradt. Akkor hallottuk az első lövéseket. Nem is értettem, mi ez a zaj, aztán az egyik ablak üvege szétrobbant, telespriccelte a szobát az üvegcserép. Négykézláb közlekedtünk, Palinak a kádban ágyaztam meg, de mellette kellett maradni egész éjjel, úgy félt.

Gergő szótlanul rugdosta a leveleket hazafelé, pedig Jakab ezer kérdéssel nyaggatta. Történelmi esemény, nem mindenki mondhatja el magáról. Fene az öregekbe, mindent összezavarnak.