Nem dicsekvésből mondom, de ez a könyv annyira friss, hogy még szinte ropog. Az intézményi közgazdaságtan két híressége, Daron Acemoglu és James A. Robinson arra a nagyon nyilvánvaló, ugyanakkor létfontosságú kérdésre kísérel meg választ adni, hogy miért gazdag az egyik ország, és miért szegény a másik: Why Nations Fail (Miért vallanak kudarcot a nemzetek, New York, Random House, 2012, nagyon várjuk a magyar fordítást). A könyv összegzés: koherens elméletet vázol fel, és támasztja azt alá történelmi példák garmadájával (a válaszok egy része pl. már Acemoglu tanulmánykötetében is megjelent). A gazdagság és szegénység okai különösen annak a fényében meghökkentők, hogy látványosan éles határvonal választja el őket egymástól: Nogales városát az USA és Mexikó határán drótkerítés szeli ketté. A határtól északra az emberek háromszor annyit keresnek, mint a határtól délre, évekkel tovább élnek, iskolázottabbak, kevésbé fenyegeti őket a bűnözés, jobbak az utak, és a sort még folytathatnánk. Pedig a két Nogales lakóit összeköti a származás, a nyelv és a kultúra. A másik meghökkentő jelenség, hogy bizonyos esetekben a gazdasági különbség régi és tartós jelenség, mint a fenti amerikai példában, máshol azonban viszonylag friss: Észak- és Dél-Korea, vagy Zimbabwe és Botswana lakóinak átlagkeresete között a különbség több tízszeres. Miért sikerül az egyiknek, ami a másiknak nem?

A kérdésfelvetést illusztráló példák azt már megmutatják, hogy mivel nem tudjuk magyarázni a különbséget. A földrajzi környezet magyarázhat ugyan bizonyos, távoli múltban történt dolgokat, pl. hogy hol alakult ki földművelés (Jared Diamond elmélete), de Acemoglu és Robinson szerint bizonyára nem magyarázza a fenti példákat, de azt sem, hogy ma miért fejlettebb Dél-Afrika Kongónál, amikor ez hosszú évszázadokig fordítva volt. Szintén használhatatlan szerintük a kulturális elmélet, hiszen sem a két Nogales, sem a két Korea lakói között nincs eredendő kulturális különbség. Végül az sem igaz, hogy egyfajta tudatlanság okozná az elmaradást: számtalan történelmi példa mutatja, hogy egy társadalom nagyon is ismerhet olyan alapvető technikai újításokat, mint az eke, vagy éppen a lőfegyver, mégsem alkalmazza őket. Inkább azt kellene megmagyarázni, hogy ez hogyan és miért történhet meg. Az intézményi közgazdaságtan válasza kézenfekvő: a különbséget az eltérő intézmények okozzák. Mennyire biztosítja az állam a rendet, vannak-e használható közszolgáltatások (pl. utak), stabilak-e a tulajdonviszonyok, akadályozza-e valami az üzletkezdést (pl. monopóliumok). Ha belegondolunk, mindez a politika függvénye. A szerzők szerint az ún. arab tavasz tüntetői nagyon jól értik a helyzetet: a Közel-Kelet felemelkedési esélyét az teremti meg, ha eltűnnek a korrupt, elnyomó rezsimek. Miért?

A könyv kizsákmányoló (extractive) és befogadó (inclusive) intézményeket különböztet meg a gazdaságban és a politikában egyaránt. A kizsákmányoló gazdasági intézmények a javakat a tömegtől az elithez csoportosítják át: korlátozzák a tulajdont, monopóliumokat vezetnek be, akadályozzák a szabad munkavállalást, vagy egyszerűen csak elveszik a többség keresményét. A konkrét forma nagyon sokféle lehet: a rabszolgaság extrém eset, de kizsákmányoló forma az apartheid vagy a szocialista tervgazdaság is. Mivel a többségnek nincs esélye a felemelkedésre, nincs ösztönzés és ezért nincs innováció. Sőt, ha az mégis megjelenne, akkor az elit megakadályozza, mert hatalmát veszélyeztetné. A befogadó intézmények ellenben egyenlő(bb) esélyeket biztosítanak. A gazdasági intézmények a politikaiak függvényei: ha a politika kizsákmányoló (szűk és zárt hatalomgyakorló elit) akkor a gazdaságiak is azok lesznek, és ugyanez a helyzet a befogadó intézmények esetén. Természetesen lehetséges növekedés kizsákmányoló intézmények között is. Először is bármiféle intézmény jobb, mint a káosz (ezért a legszegényebb országok azok, ahol az állam megszűnt működni: Szomália, Afganisztán, Haiti, Sierra Leone stb.). Másrészt a kizsákmányoló intézmények képesek forrásokat erőszakkal, de hatékonyan átcsoportosítani: ennek példái a szocialista iparosítások. De az ilyen fejlődés sosem fenntartható, hiszen csak technológia-átvételen alapszik, újat nem talál ki, mert az ösztönzők hiányoznak.

Az intézmények fejlődése utólag rekonstruálható, de előre nem látható. Apró különbségek hatalmas változásokhoz vezethetnek bizonyos fordulópontoknál. Európában a nagy pestis megnövelte a munkaerő értékét, de erre a kontinens két fele másként reagált: Nyugaton enyhültek, Keleten szigorodtak a megkötések (jobbágyrendszer): itt kialakult a munkaerőpiac, ott nem. A spanyol király képes volt ellenőrizni az atlanti kereskedelmet, és így lefölözni a hasznát, az angol nem: itt nem jött létre önálló kereskedőosztály, ott igen. Az angol parlament megőrizte az adó-megszavazási jogát, a spanyol elvesztette: itt ellenőrzött lett a királyi hatalom, ott nem. Végeredményben az ipari forradalom Angliában kezdődött, hosszú intézményi fejlődés eredményeképpen. Mindez azonban nem elkerülhetetlen végzet: később Európa nagy része felzárkózott, sőt Japán is hamar átvette a szükséges intézményeket. De vannak modernebb példák is: Botswana vagy Brazília sikere is részben a múltban gyökerezik, de a szemünk előtt játszódik.

Van-e tehát recept? Igen is meg nem is. Befogadó politikai intézményekre van szükség, amik létrehozzák a gazdaságiakat, majd kölcsönösen erősítik egymást. De a konkrét változásokat az adott ország intézményeihez kell igazítani. Ha mást nem is, azt biztosan megmondhatjuk, hogy mi az, ami távol visz minket a fenntartható gazdasági fejlődéstől: ha szűkül a politikai verseny és ellenőrzés (választási rendszer átalakítása, AB, ÁSZ, ombudsmanok gyengítése), ha az állam megtakarításokat sajátít ki (magánnyugdíj-rendszer államosítása), ha növekszik az etnikai elkülönítés (cigányság szegregációja) stb. Nincs keleti szél, mert nincs tartós növekedés autoriter intézmények között. Nincs kötelező út, és nincs egyetemes recept, de van józan ész és választási lehetőség: tartós növekedés vagy tartós szegénység?

Kolbenheyer kommentpolitikája