Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Zsóka nagytakarítás közben vette észre a foltot. A teraszra néző ablakokat pucolta: befújta Clean-nel, letörölte papírkendővel, elégedetten megnézte, és meghökkent. Az ablak közepéről nem jött le egy zsíros folt. Nekiesett újra. Semmi. Végre derengeni kezdett, kinyitotta az ablakot, kinyúlt, és most már könnyen letörölte. De mitől lett kívülről zsíros? Mert belülről mindig az, hiszen Luca folyton odanyomja a kétéves kis orrát, hiába magyarázza neki az anyja meg az apja, hogy akkor is kilát az ablakon, ha nem lapítja az üvegre. De kívülről? Nekirepült valami madár? Na, mindegy. Zolinak nem is mondta, elfelejtette estére. De másnap, amikor kinézett a kertbe, hogy Luca homokozik-e, megint észrevette a foltot. Közelebb ment, és megvizsgálta. Pont ugyanott, ugyanakkora. Kiment a teraszra, hogy onnan is megnézze. Érdekes. Mivel kinn alacsonyabban van a padlószint, nem kellett lehajolnia, hogy szemügyre vegye. Pont olyan, mintha … De az nem lehet! Hirtelen megfordult, átnézett a sövény fölött a szomszédba. Mintha a konyhaablak függönye meglibbent volna, mint amikor valaki kinéz rajta, majd elereszti, hogy ne vegyék észre.

Zsóka és Zoli nyár elején költöztek a faluba. Tanítót kerestek a helyi iskolába, és szolgálati lakást is ajánlottak. Luca még a panelban született, de nem akarták, hogy ott is nőjön föl. Modern falu volt, leginkább Pestről kiköltözött fiatal családok lakták, sok kisgyerek, saját óvoda és iskola, kertes házak, fával szegett utcák, a látóhatáron erdő borította dombok. Ideális. A szolgálati lakás kis kertes házacska volt, a ’70-es években nyaralónak épülhetett, két szinten is csak 75 négyzetméter, de többről nem is álmodtak. Az utca felől kerítés védte, de a két szomszéd felé sövény volt, ami először nagyon tetszett Zsókának, élőlény, nem holmi drótháló. Bár a Magdus néniék felé nem volt teljesen folytonos. Magdus néni mindig ott jött át, amikor egy kis paprikás krumplit, vagy néhány szem paradicsomot, esetleg egy marék uborkát hozott át, mindig jól jön az ilyesmi egy kisgyerekes családban. Zsóka nagyon hálás volt az első héten, kissé kényszeredettebben mosolygott a másodikon, lelkiismeret furdalása volt a hálátlanságáért a harmadikon, de a negyediken végre szólt Zolinak, hogy csináljanak valamit, mert ezt ő nem bírja. Zolinak könnyű, reggel elmegy, és csak délután kerül elő, akkor sétálni viszi Lucát, szóval mindig Zsóka fogja ki Magdust.

Zoli kerítéskaput eszkábált a kert végében talált lécekből, és azt mondta Pali bának, Magdus férjének, hogy a gyerek miatt van, nem akarja, hogy átszökjék, aztán valami csínyt tegyen a szomszédban. Azt hitte, bevált a dolog, hiszen Magdus nem nagyon járt át többet. És akkor este Zsóka elmondta a foltot. Hogy az bizony egy orrfolt. Hát, ami attól van, hogy ha nekinyomod az orrod az ablaküvegnek. Igen, kívülről, úgyhogy nem a Luca volt, sokkal magasabban van. Biztos a Magdus. Leselkedik. Ő ezt nem bírja. Ha egyszer rajtakapja, iszonyú balhé lesz. Csináljon már a Zoli valamit. Mit tudom én, mit! Szerezzen egy házőrzőt! Kutyát? De honnan, és mibe kerülne? Nem érdekel, kell, most! A következő néhány nap feszültségben telt. Zoli néha hazakullogott és beszámolt az újabb kutyaszerzési kísérletéről, vagy be is mutatta a jelöltet, de Zsóka hangja egyre fagyosabb lett. A különböző törpe korcsok nem tűntek elrettentőnek, amikor pedig Zoli megmutatta a szomszéd utcában tenyésztett pitbullokat, Zsóka majdnem összepakolt, hogy hazaköltözzék a szüleihez. Aztán az egyik este Zoli csak sötétedés után jött meg. Leült, maga elé meredt, és kegyetlenül mosolygott.

Magdus figyelmét nem kerülte el a sok jövés-menés, a kutyakeresés. Amikor látta, hogy a teraszra néző étkezőben eloltják a villanyt, kilopózott, és odament Zoli léckapujához. Hallgatózott. Csend, bár mintha valami szuszogna. Mégis megtartották az egyik korcsot? Óvatosan belökte a léckaput, nem nyikorgott, a résen átsurrant. Halkan lépkedett a terasz felé. Mintha a túloldalon valami mocorogna. Odaért a teraszhoz, mellmagasságig érő betonkocka volt, de még nem ment fel a pár lépcsőfokon. A túloldalon határozottan megmozdult valami. Mintha egy fej emelkedett volna fel, aztán Magdus arcába valami nagyon büdös és nyúlós loccsant. Hátrahőkölt, próbálta kitörölni a szemét, de közben hallotta a galoppozást. Valami nagy fellökte, és a földre szorította. Sikított. A ház teraszra néző ajtaja kinyílt, Zoli és Zsóka léptek ki. Zoli felkapcsolta a villanyt. Mosolyogva karolta át Zsóka vállát, aki döbbenten nézett le a fűre, ahol Magdus feküdt: a mellkasán térdelt egy láma.

Kolbenheyer kommentpolitikája