Eheti bejegyzésem címe annyiban félrevezető, hogy Asimov Galaktikus Birodalmának fővárosa az egész Trantor bolygót beborítja, míg Edward Glaeser Triumph of the City című könyvében (A város diadala; New York, Penguin, 2011; magyar fordításról nem tudok) többször hangsúlyozza, hogy a Föld egész mai népessége kényelmesen elférne Texas területén, ha városban lakna. De ami sokkal fontosabb: Glaeser szerint ennél kevés jobb dolog történhetne az emberiséggel és a Földdel egyaránt. A városok ugyanis gazdagabbá, okosabbá, zöldebbé, egészségesebbé és boldogabbá tesznek minket. A könyv a modern közgazdaság-tudomány szemléletmódjával és eszköztárával íródott, hatalmas tényanyagot megmozgatva. Részben várostörténet, amiből megtudhatjuk, hogy melyik korszakban milyen körülmények miatt alakultak ki éppen bizonyos helyeken városok, de azt is, hogyan befolyásolta a technika, különösen a közlekedés fejlődése a városok növekedését széltében és magasságában is. Részben adatokkal jól alátámasztott, új szemléletű elemzés arról, hogy milyen előnyei lehetnek a városi létnek, illetve hogyan győzhetők le a sűrű népesség okozta nehézségek (pl. járványveszély, közlekedési dugók, bűnözés). Az előzőekből következően sokat foglalkozik azokkal a létező vagy lehetséges politikai döntésekkel, amik elősegíthetik a városok fejlődését vagy éppen hanyatlását, ebben az értelemben jó tanácsok gyűjteménye is a könyv. De mindenekelőtt hitvallás a nagyvárosi életforma mellett, mellőzve minden romantikus miszticizmust, kizárólag a józan észre, az emberek tudatos döntéseire alapozva. De mire is jók a városok, miért zöldebbek a vidéknél, és hogyan fejlesszük őket?

Az ember társas lény, legnagyszerűbb teljesítményeit együttműködve éri el. Az együttműködés egyik legfontosabb következménye a tanulás: minél több az emberi interakció, annál több új ötlet terjedhet el, vagy egyáltalán foganhat meg, mások ötletességét látva. A városok lényege, hogy minél több ember léphessen egymással minél könnyebben kapcsolatba. Hosszan lehetne sorolni a technikai találmányokat, művészi újításokat vagy csak szórakoztató ötleteket, amiket városokban találtak ki emberek, akik egymástól tanultak. De szükség van-e a városi sűrűségre ma, amikor a technológia megölte a távolságot, bárkivel, bárhol kommunikálhatunk? A válasz teljesen egyértelmű, ugyanis mérhető: az újító szellemet csak és kizárólag a személyes találkozások tartják fenn. Az új technológia nem helyettesíti, hanem kiegészíti a személyes kommunikációt. Megint csak mérhető, hogy éppen a nagyvárosok sűrű személyes találkozásokhoz szokott emberei használják a legtöbbet a telefont vagy az internetet, nem a szemtől szembeni beszélgetés helyett, hanem amellett. A városok nemcsak az újítás miatt produktívabbak. A nagyvárosban a legkönnyebb állást, vagy éppen alkalmazottat találni. A távolság halála lehetővé tette, hogy bármilyen nyersanyagot, vagy bármilyen terméket bárhová elszállítsunk, de nem helyettesíti a jó munkaadót és munkavállalót. A szállítási költségek csökkenése nem csökkentette, hanem növelte a városok előnyét: bárhová szállíthatják legfőbb terméküket, az innovációt.

A nagyváros a nyugati ikonográfiában gyakran sötét betonsivatag, ahol fény, levegő és víz hiányában pusztul az élet. Még ha ez így is lenne (bár természetesen nincs, különben nem lakna a fejlett világ lakosságának kétharmada, sőt a gazdagabb, iskolázottabb, egészségesebb kétharmada nagyvárosokban), akkor sem egyértelmű, hogy ez a Föld egészére nézve károsabb lenne a ritkásan lakott vidéknél. Glaeser amerikai adatokkal dolgozik, és sokszor említi Európát pozitív ellenpéldaként. De így is tanulságos a mondandója. A nagyvárosban az emberek kisebb otthonokban laknak, egyrészt mert az ingatlanárak magasabbak, másrészt mert sokkal több a megosztható közös tér, ahol az élet egy része folyik (étterem, mozi, múzeum). Ezért kevesebbet fűtenek és hűtenek (az USA-ban hihetetlenül elterjedt a légkondicionálás). Mivel közel laknak a munkahelyükhöz és az üzletekhez is, sokkal kevesebbet autóznak. A sűrűn lakott nagyvárosban sokkal egyszerűbb megszervezni a közös közlekedést, ami nem csak a metrót meg a buszt jelenti, de a felhőkarcolók liftjeit is. Mindezek következtében a nagyvárosi amerikai ökológiai lábnyoma csak kétharmada a vidékiének.

Glaeser szerint minél többen lakunk minél sűrűbb nagyvárosokban, annál jobb nekünk, a többieknek és a környezetünknek is. Hogyan támogassuk a nagyvárosok fejlődését? Sehogy, csak ne akadályozzuk. Ha közpénzből sok utat építünk, azzal olcsóbbá tesszük az autózást, tehát még többen költöznek a kertvárosokba, nagyobb lesz a forgalom és a károsanyag-kibocsátás. Ha nem engedjük új, magasabb épületek építését, akkor drágább lesz a lakhatás a nagyvárosban. Ha a nagyvárosi szegénység elleni küzdelem költségeit kizárólag a nagyvárosok lakóira hárítjuk, akkor a tehetősebbek inkább kiköltöznek a kertvárosokba. Ha tehát nem támogatjuk közpénzből a vidéki, de legalábbis kertvárosi életformát, a nagyváros vonzóbbá válik, élettelibbé. De támogatni sosem városokat kell, csakis embereket. Hanyatló városokat nem lehet közpénzből megmenteni, felesleges minden állami befektetés. Az embereket kell támogatni, akár abban is, hogy elköltözzenek újabb, prosperáló városokba. Ha egy városba özönlenek a szegények, az jó jel. Oda érdemes költözni, mert ott jobb az élet. Az üresen álló házak egy város hanyatlásának legbiztosabb jele, a növekvő nyomornegyed viszont reményteljes kezdet. Csak a nagyváros képes a vidéki szegény tömegeket jobb iskolával és jobb munkahellyel felemelni. Ennek a következménye természetesen az, hogy még több szegény költözik oda. Mert minden út a Trantorra vezet.

Kolbenheyer kommentpolitikája