Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Viola óvatosan bekukkantott a nyitott ajtón. Már egy hete tartott a felújítás, de még egyszer sem látta a leendő szomszédokat, és épp csak köszönni akart nekik. Érdeklődve nézte a mezuzát az ajtófélfán, csak azon csodálkozott, hogy már most kirakták, amikor még festeni is fognak. Szerencséje volt, épp kilépett a fürdőből egy srác, lilás pólóban, festékfoltokkal a kezén és az arcán. – Helló! Csak be akartam köszönni! Mi lakunk itt szemben. Ha bármiben segíthetünk, csak szóljatok …– mondta mosolyogva, és az idegen is viszonozta a mosolyt. – Helló! Köszi! Nem tudsz itt a környéken egy jó kóser éttermet, mert tegnap hiába kerestünk. – Öööö, hát nem,  azt nem, itt nem igazán … – Na ja, sejtettem, Jeruzsálemben persze más volt, két évig ott éltünk, kutatói ösztöndíjjal, na mindegy. Figyelj csak, kivel érdemes még megismerkedni a házban? – Hát, az elsőn a Kareszék, nekik is három gyerekük … – Akik a Magyar Nemzetet járatják? Na, ne! Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – a srác az orrán fújta ki gúnyosan a levegőt, kicsit ingatta a fejét, ciccegett, majd hátat fordítva bement a lakásba, és lábával hátrafelé rúgva csukta be az ajtót. Viola egy pillanatig még döbbenten nézte a fehérséget, aztán gyorsan megfordult, előkapta a kulcsot és bement a saját lakásába.

A vízvezeték szerelő másnap délutánra ígérte magát. Csak öt után tud jönni, mondta a telefonban, addig az építkezésen dolgozik, munka után erre kanyarodik, és megnézi azt a csapot. Viola ezért is hálás volt, nehéz valakit kihívni egy csöpögő csapért, de Fazekas úr – a szerelőt mindenki csak így emlegette, nagy tisztelettel – általában egy-két napon belül kijött. Az időpont különben ideális, Viola is hazaért, gyorsan eltüntette a szennyes ruhákat a fürdőből, kicsit kiszellőztetett, még egy kávét is feltett, hátha. Csöngettek, leszólt a kaputelefonon, és kinyitotta a gombbal Fazekas úrnak a házkaput. A lakás ajtaját is résre nyitotta, ott már ne kelljen csöngetni, de tudta, jó pár percbe telik, amíg a százkilós mester fújtatva feljön a harmadikra. Pedig a cuccot sosem ő hozta, mindig segéddel jött, aki a hatalmas szerszámos ládát cipelte, és szükség esetén leszaladt a kocsihoz alkatrészért. Most is így volt, egyszer csak megjelent a lépcsőfordulóban a vörös képű Fazekas úr, ömlött róla az izzadtság, mögötte meg egy szőkített, Bundesliga.frizurás, fülbevalós srác lépkedett, kezében a kopott, kék fémláda. – Jól bevágtam ám a kaput. – mosolygott Fazekas az értetlenül bámuló Violára – Be akart jönni mögöttünk, de én mondtam, hogy csöngess csak fiacskám, ha ismersz itt bárkit is. Teljesen elszemtelenedtek ezek a cigányok. – csóválta rosszallóan a fejét, miközben Viola a szegény Janira gondolt, aki a szuterénben lakik, és a saját házában is a pofájába vágják az ajtót.

Kedden Viola csak délben kezdett a suliban, ilyenkor reggelre szokta hívni a magántanítványát, Józsit, aki a HP-nél dolgozott, és tárgyalásokra kellett neki az angol. Éppen hallgatási anyagot vettek, amikor becsöngettek. Viola összerezzent, nem számított látogatóra, ráadásul nem a kaputelefon szólalt meg, hanem a lakásajtó csengője, valaki tehát már ott áll a lépcsőházban. Kinyitotta az ajtót és csodálkozva nézett az ismeretlen, kreol bőrű srácra. – Csókolom! – mondta az elég fals vigyorral – Oláh Bendzsi vagyok a Jókaiból, és az iskola könyvtárának gyűjtünk könyveket. Nem tetszene tudni adni legalább egy könyvet, ami már nem kell a néninek? – Violának a hideg futkosott a hátán, ha valaki lenénizte, de ettől függetlenül gyorsan végigpörgette, van-e felesleges könyve, kicsit el is fordult, hátranézve a könyvespolcra, de aztán arra jutott, hogy év elején kiválogatta a felesleget és levitte a kerületi könyvtárba. – Sajnálom, de most épp nincs … – mondta vontatottan. A köpés a lába mellett loccsant a kőre. – Mocskos zsidó! – horkantotta Bendzsi, és lerohant a lépcsőn.

Kolbenheyer kommentpolitikája