Dmitry Glukhovsky Metro 2033 (Budapest, Európa, 2010; az orosz eredeti: Метро 2033, Moszkva, Eksmo, 2005) című regényét annyira jó olvasni, hogy az ember a végére azt is megbocsátja neki, hogy nem jó regény. Glukhovsky kezdetektől fogva egyfajta gesamtkunstwerk-ként fogta fel az írást, a regény fejezeteit a neten tette közzé, és állítólag az olvasói reagálásokat is figyelembe véve folytatta (nem is a történetvezetés a könyv erőssége). Azután nem csak ő írt hozzá folytatást (amit még nem olvastam), hanem a shared world-antológiák mintájára több szerző is alkotott a Metro 2033 világában, nem csak a moszkvai, de pl. a pétervári metró alagútjaiba is helyezve a cselekményt. A könyv honlapján hanganyagok, zene és képek is várják a rajongókat, szintén sok-sok művész közreműködésének hála. És persze megjelent videojáték formájában is. A kérdés mindezek után már csak az, hogy jópofa médiahack vagy annál azért több? Több. Glukhovsky zseniálisan könnyű kézzel hányja egymásra az antiutópikus science fiction összes toposzát, hogy az így keletkezett törmelékhalmon botorkálva az olvasót a hideg rázhassa a posztnukleáris pokol bugyrait szemlélve.

A könyv bestseller lett, amitől persze még lehetne akár nagyon rossz is. Néha elég közel is kerül hozzá, nem véletlenül váltott ki szélsőséges reakciókat. Mit nem lehet szeretni benne? A metró alagútjaiban az atomháborút túlélő emberiség sötét krónikája jellegénél fogva naturalisztikus kell, hogy legyen, hiszen csak akkor lehet igazán nyomasztó. Ez viszont felvet egy csomó idegesítő kis kérdést: mitől tiszta a víz, mitől van elég élelem, honnan az elektromosság meg az üzemanyag, honnan a lőszer a fegyverekbe, tényleg elfér-e ennyi ember odalenn, miért csak az állomásokon érdemes élni, és az alagutakban miért nem, hogy a fenébe alakul ki ennyi mutáció ilyen rövid idő alatt, ésatöbbi, ésatöbbi? Nos, igen, aki mindegyik kérdésre logikus választ vár, az rossz könyvet választott. Emellett nyugodtan bevallhatjuk, hogy a lineáris történetvezetés a főhős vándorlásával ’a’ pontból ’b’ ponton át ’c’ pontba kissé már poros irodalmi megoldás. És a filozófiai fejtegetésekről is az a legnagyobb dicséret, hogy legalább egy bekezdésnyi után jön csak rá az olvasó, hogy nincs sok értelmük. Akkor minek mégis elolvasni?

Egyrészt mert a metró világa lenyűgöző. Valóban maga a helyszín a legfőbb szereplő. A metró alagútjai egyszerre az emberi technológia hideg geometriai formái, a világegyetem organikus belsőségei és az álmok világának titokzatos és dermesztő szellemképei. A végtelen mozgólépcsők, a sötét alagutak, a vezetékek, mellékajtók, szellőzőnyílások kavalkádja tökéletes helyszín egy elpusztult világ túlélőinek. És mindez Moszkvában, ahol a metró állomásai áttételesen is egy elpusztult világ emlékei. Az óriási hálózat valóban önálló világként funkcionál, amelynek van középpontja, vannak főútjai és elhagyott, távoli provinciái, titkai és veszélyei, sőt talán titokzatos tükörképe is. A metró maga Platón barlangja, ahonnan az emberiség elkorcsosult maradéka nem láthat ki, és a legelképesztőbb elképzelései vannak csak arról, hogy mi van odakinn, mi volt azelőtt. Glukhovsky olyan világot talált ki, ahol szinte minden mondatot félre lehet érteni, hiszen a teljesen hétköznapi, gyakorlatias fenn és lenn, azelőtt és azután is folyton metafizikai jelentést kap.

Ha tehát kreatív kísérletnek fogadjuk el a könyvet, és nem várjuk, hogy legyen megoldása (nem mondom, hogy nem lehetett volna, sőt azt sem, hogy szándékosan nem lett, csak azt, hogy nincs), akkor másrészt azért is érdemes elolvasni, hogy rácsodálkozzunk szinte mindenre, amit már olvastunk valahol, de megtalálta az utat a metró alagútjaiba. Gyakorlatilag tényleg minden itt van, úgyhogy bármit is olvastunk előtte, rá fogunk ismerni. Mert a Metro 2033 klasszikus kalandregény, ahol a főhősnek küldetése van. A környezet alapján nevezhetjük fantasynek is (bizony, Frodó elviszi a Gyűrűt). Éppen ezért fejlődési regény is, a naiv főhős rácsodálkozik a világra. És micsoda világra! Társadalomkritika a javából. Meg persze meg kell menteni az emberiséget, úgyhogy van bőven egzisztencializmus is, hiszen a hősöknek meg kell rágniuk, mit is áldoznak fel és miért. És aztán néha Glukhovsky megunja, és nem veszi annyira komolyan, de nehéz eldönteni, hogy valódi paródiába botlottunk-e. Mert nevessünk-e azon, hogy egyesek szerint a Kreml csillagaiban lobogó vörös fények bebörtönzött démonok? Akinek van hozzá mersze, az menjen le a végtelen mozgólépcsőn, és nézze meg a saját szemével, mi lapul a sötétség mélyén …

Kolbenheyer kommentpolitikája