Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Máté az önsajnálatba süppedve csoszogott a lépcső fele, szándékosan lassan, így aztán a buszokról a metró felé áramló sűrű tömeg újra és újra meglökte, és ezt az ide-oda hányódást már-már élvezte. Mert ki más lehet olyan szerencsétlen, hogy nem képes leadni a szakdolgozatát határidőre. Tulajdonképpen már reggel tudta, amikor kilépett a zöld ház kapuján, de még élt benne valami őrült remény, hogy Kemény prof elfogadja a legidétlenebb kifogást, amit valaha is mondtak neki. De nem fogadta el. Most aztán mehetett haza, magába roskadva, annak biztos tudatában, hogy még egy ilyen szerencsétlen ember nincs a világon. Mire a lépcsőhöz ért, a tömeg nagy része levágtatott már, így csak egy testes, idős nőt kellett kikerülnie, aki a hátán hátizsákkal, egyik kezében óriási, kockás szatyorral igyekezett lefele, miközben másik kezével azt a gurulós bevásárlótáskát, olyan utánfutószerűt (Hakenporsche, ahogy Máté német unokatestvére szokta mondani) pottyantgatott lépcsőfokról lépcsőfokra. Mindeközben hatalmasakat nyögött és fújtatott, kendője alól dőlt a veríték. Máté maga sem értette miért, de odalépett: – Segíthetek? – És választ sem várva megfogta a gurulóst, megemelte, s már hallotta is a reccsenést.

Jaj, Istenem! – nyögött fel az öregasszony, szemében őszinte rémület. Nem véletlenül mozgatta olyan óvatosan a gurulóst, volt benne legalább harminc kiló, nem bírta a váza, mihelyt Máté megemelte, szépen kettétört, de mindezt már csak utólag értette meg. – Ne tessék haragudni, én csak segíteni … – Tudom, aranyoskám, nem haragszom, de hát hogy megyek én már így tovább, jaj, istenem, ilyen is csak velem történhet, ez még csak az első utam, jaj, Istenem … – Hová tetszik menni? – Hűvösvölgybe, aranyoskám, azt mondták menjek a metróval a Széll Kálmán térre, és onnan a villamossal, de hogy jutok én most el oda, nem tudom már gurítani sem! – Ne tessék félni, segítek, először menjünk le a lépcsőn …– Azzal Máté nekirugaszkodott, két kézzel fogta, szorította a gurulóst, és levitte a mozgólépcsőig. A néni mögötte fújtatott, amíg ő a bérlete után kotorászott, jajongott még egy sort, de kicsit nyugodtabban, sokszor megköszönve a kedvességét (azt, hogy eltörtem a kocsiját? – bosszankodott magában Máté), neki persze csak intettek az ellenőrök, nyugdíjas, mehet. Lejutottak, éppen jött a metró, beszálltak. A néni nagyon nézegette a kiírást, a megállókat, de Máté megnyugtatta, elkíséri a Moszkvára.

Fölfelé még nehezebb volt a törött gurulós, de feljutottak, sőt a villamosmegállóig is elcipelte Máté. – Köszönöm, aranyoskám, köszönöm, most már csak azt nem tudom, hogy húzom el a villamostól a házig. – Mennyire van onnan? – Hát, úgy kétszáz méter, azt mondták, én még nem voltam ott … – De hát akkor kinek tetszik ezt a sok mindent vinni? – Aztat én nem tudom, nekem ezt csak úgy odaadták, tudja, nyugdíjasnak ingyér van a vonatjegy, meg a BKV is, aztán így szoktunk a faluban ilyen cipelést vállalni, adnak érte kétezerötszáz forintot … – Kétezerötszázas órabér? – Dehogyis, aranyoskám, kétezerötszáz az egész útért, reggel ötkor indultam, estére haza kéne érni, de jól jön az a pénz, tudok belőle lisztet venni. – És mit küldenek így magával Pestre? – Azt nem tudhatom, kérem szépen. Csak ezzel a kocsival mi lesz, azt nem tudom, mert eztet kölcsönbe kaptam, hogy el tudjam húzni, mert gyenge a szívem, tudja aranyoskám, ezért nem emelhetek olyan sokat, ezért adták, de hát ezt most ki kell fizetnem, jaj, talán megengedik, hogy ledolgozzam! – Hol lehet ilyet kapni? – A piacon, de nagyon drága ám, nincsen nekem erre pénzem! – Na, tessék csak várni, elszaladok ide a Fény utcai piacra, veszek én egyet a néninek, ha már eltörtem!

Máté úgy érezte, jó helyre került az a négyezer forint, amit a vadiúj gurulósért fizetett, már az megérte, hogy szembejött vele a valóság: nem ő a legszerencsétlenebb egy vacak szakdolgozati határidő miatt. Gyorsan átpakolták a hatalmas nejlonzacskókat, de a régi gurulóst is magukkal kellett vinni, ahhoz a néni ragaszkodott, nehogy azt higgyék róla, hogy ellopta. Máté a hátizsákot is átvette („Jaj, ez már túlzás, aranyoskám!”), majd megszakadt alatta, nem értette, hogy bírja reggel óta ez a szívbeteg néni. Felszálltak a villamosra, elmentek Hűvösvölgybe. A néni zsebéből előkerült egy koszos papírfecni, rajzolt térképpel, azzal eljutotta a házig. Szép zöld ház volt. Amikor Máté lerakta a zsákot, letörölte a homlokáról a verítéket és felnézett, a döbbenettől megszédült. Beugrottak az éjszaka és a reggel képei. Ahogy átugrott Hűvösvölgybe a Petihez, hogy még leadás előtt nézzék át a szakdogáját (aztán majd reggel kinyomtatja), ahogy előkerült a pia meg a fű, ahogy ő egy idő után álomba ájult, és ahogy reggel látta a nyitott laptopját, a teljesen átírt és félig letörölt dolgozatot – és mellette az asztal üveglapján a fehér porcsíkok maradványát.

Kolbenheyer kommentpolitikája