Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Zoli rosszul aludt, korán ébredt, és az otthoni nyüglődés helyett inkább hamarabb bement a Madáchba. Az utazás is rövidebb ideig tartott, megelőzte a reggeli tömeget, és még benn se volt szinte senki. A titkárságon kényelmesen megkávézott, aztán elkérte Zsóka nénitől, a már nyugdíjas korú, félállású iskolatitkártól a hátsó ajtó kulcsát, és kiment a kunyhóba, elszívni egy cigit. A kunyhót a karbantartók szerelték össze, fémvázra csavarozott leselejtezett táblákból. Természetesen teljesen illegális volt, hiszen a suliban, mint minden közintézményben tilos volt a dohányzás, éppen ezért rejtették a kunyhóba törvénybeütköző cselekedeteiket a kollégák. Zoli leült a műanyag kerti székbe, kinyújtóztatta a lábát, és mélyen letüdőzte a füstöt. Élvezte a csendet, a májusi madárhangokat, de aztán összerezzent: szarkacsörgés. Bevillant idegességének valódi oka. Mert persze, ha bárki kérdezte, mi baja, azt mondta, hogy az osztálya csinálja az évzáró műsort, meg délután ott az igazgatóválasztó értekezlet, érthető hát az idegessége. Mert a gyerekek biztos késni fognak, elfelejtenek valamilyen kelléket, elrontják a műsort, bármi közbejöhet. Az értekezlet pedig kínosnak ígérkezik, kivételesen két jelölt van, mindketten madáchosok, személyeskedő megjegyzésekre lehet számítani. De valójában a szarkák miatt volt ideges.

Vagy egy hete, azon a bizonyos napon nem egyedül volt a kunyhóban. Az iskola már félig üres volt, az évfolyamvizsgák zajlottak, és csak a vizsgáztató tanárok voltak benn. Zoli az ebédszünetben ment ki két kollégájával, Zsolttal és Ferivel, de nem nagyon figyelt rájuk, mert már napok óta csak a nyári vizitúra szervezésével voltak elfoglalva. A kunyhóban a két Zsófit találták, az angolost és magyarost (amúgy mindkettőjüknek ugyanez a két szakja volt, de így ragadt rájuk). Csak utólag, amikor egymásnak mesélték az eseményeket, vált világossá, hogy a szarkák aznap különösen hangosan csörögtek, mintha mind a hatalmas gesztenyefa alacsonyabb ágain ugráltak volna. A bezuhanó árnyék sebessége mindenkit megdöbbentett. Zoli emlékezett gyerekkora Búvár zsebkönyveiből, hogy a sólyom zuhanórepülésben kapja el áldozatát, százegynéhány kilométer per órás sebességgel, de élőben látni mindezt egészen más volt. Mindenki vérmérséklete szerint reagált: Feri előkapta a mobilját és fotózni kezdett, Zsolt merészkedett a legközelebb és hangosan kommentált, az angolos Zsófi hangosan jajgatott („Menj innen, te sólyom, menj innen!”), a magyaros Zsófi pedig aggódva tipegett ide-oda. Zoli mozdulatlanul állt, mint aki érzi, ez még csak a kezdet. És valóban: három szarka landolt a társukat karmai között tartó sólyom mellett, ugráltak, kapkodtak felé, csörögtek. De a sólyom nem engedett, bár prédája is meg-megmoccant. Végül Zsolt hozzávágott egy a földön porosodó csempedarabot, a sólyom erre elengedte áldozatát és elrepült. A szarka feltápászkodott, majd társaival szintén felrebbent. Még sokáig csörögtek aznap.

A sólymot többé nem látták. Az évzáró napján sem azért csörögtek a szarkák. Zoli elszívta a cigit, kiment az udvarra, igazgatta a késve érkező gyerekeket, cédét másolt az utolsó pillanatban. A műsor várakozáson felül sikerült, a bizonyítványosztás már a „mindenen túl vagyunk” boldog ködében telt. Az értekezlet ebéd után, a legnagyobb melegben, a levegőtlen nagyteremben kezdődött. Zoli érezte, ahogy agya abba a másik üzemmódba kapcsol, amivel a világ ködfátylán túli jelenségeket érzékeli. Mint legutóbb a sólyom és a szarkák küzdelmekor. Hallgatta a levezető elnök monoton hangját a napirendről, de nem figyelt. Kezdett feszültté válni, amikor felolvasták a szakszervezet álláspontját a jelöltek programjáról, hogy a munkahelyek megőrzése, meg a könyvtár állománya, blablabla, mintha tényleg nem látnák a lényeget. Aztán az előkészítő bizottság következett, akik a teljes tantestületet meginterjúvolták, és a jelöltek személyes elfogadottságáról beszéltek, hogy melyik kire hallgat, vagy melyik nézi meg a fiatal kolléganők seggét. Ekkor már tudta, hogy meg kell szólalnia. Ezek semmit sem értenek. Pedig ismerik a jeleket. A sólyomtámadás, az összefogó szarkák, a felsőbbrendű beavatkozás és a csodás menekülés. Minden ott van előttük, de nem látják! Üvölteni akart volna, hogy lássatok! Fel akart állni, de valaki visszafogta és rázni kezdte: − Zoli, Zoli, mindenki téged néz, elalszol, majdnem leesel a székről és madarakról üvöltesz!

Kolbenheyer kommentpolitikája