A német Beck kiadó kitűnő zsebkönyvsorozatából már többet is ismertettem: tömör, de korszerű összegzéseket történészek tollából az érdeklődő nagyközönség számára. Legújabb szerzeményeim azonban nem csak egy-egy témát, de egyben a történeti feldolgozásának történetét is bemutatják. Hans-Ulrich Wehler Nationalismus című kötete (Nacionalizmus; München, Beck, 2001) már a bevezetőben leszögezi, hogy a modern tudományos konszenzus szerint a nemzetek a 18-19. századi Európában (ideértve az amerikai gyarmatokat is) létrejött konstrukciók: a konstrukció mibenlétéről, létrejöttéről és elterjedéséről, tipologizálásáról viszont különböző elméleteket és azok kritikáit is ismerteti. Nem titkolható az sem, hogy a szerző meglehetős ellenszenvvel viseltetik munkájának tárgyával, a nemzeti eszmével szemben. Ez nagyon kettős hatást vált ki: egyrészt meghökkentően gondolatébresztő, mert érzelmileg is lerázza az automatikusan belénk táplált nacionalizmus béklyóit, és friss szemmel kérdőjelezhetjük meg az egész konstrukció értelmét. Másrészt viszont saját csapdájába is esik: annyira szeretné kimúlva látni a nacionalizmust, hogy eltúlozza bomlásának vélt jeleit. De erről majd még később. Először térjünk ki magára a nemzetfogalomra (különösen az etnikumokkal összevetve), majd a nemzet vallási karakterére, és csak a végén térjük vissza a kritika kritikájára.

A nacionalistákkal folytatott örök vita kulcspontja az az ellentét, hogy a nacionalizmus a nemzetet öröktől létezőnek tételezi, amelyet legfeljebb fel kell rázni ahhoz, hogy megszerveződjön és képviselje érdekeit más nemzetekkel, leginkább más nemzeti hódítókkal szemben. A modern történettudomány azonban ebben a felrázásban látja magának a nemzetnek a születését. Léteztek ugyan régóta (mindig is?) egyrészt etnikumok (laza, homályos kontúrú nyelvi-kulturális egységek), másrészt a politikai uralom fenntartására különféle legitimációs eszközök (vérségi kötelék, vallási közösség, dinasztikus elv stb.). A nacionalizmus tehát az az eszme és mozgalom, amely az európai forradalmak korában az addigi legitimációs elveket a politikai közösség általános testvériségének elvével kívánta felváltani, és ahol tudta, felhasználta a létező etnikumok nyelvi-kulturális alapanyagát, egyben azonban jelentősen át is alakította azt: egységesítette és funkcionalizálta. Éppen ezért nevezik a nacionalizmus első (észak-amerikai, francia és angol) típusát integráló vagy legitimáló nacionalizmusnak: a létező etnikai közösségből kovácsolnak politikai nemzetet.

A nacionalizmus és a nemzet tehát nyugati találmány. Ennek köszönhetően szorosan kapcsolódik az addig legsikeresebb szolidaritásképző erőhöz, a valláshoz. A nemzettudat rengeteg zsidó-keresztény motívumot szekularizált. Mert minden nemzet maga a választott nép („Isten, áldd meg a magyart”), és mint ilyen jogosult az Ígéret Földjére („A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”), amelyért természetesen halálos ellenségekkel kell megküzdenie a Gondviselés segítségével („Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel”). Mindehhez messianizmus is társul, hol egy-egy vezető/mitikus ős személyében, hol az egész nemzet válik a világ megváltásának eszközévé. Mélyen áthatja a nacionalizmust a testvéri egyenlőség alapvetően keresztény érzülete is. A nacionalisták számára a nemzet megkérdőjelezhetetlen érték önmagában, ami értelmet ad az egyén evilági életének, sőt krízishelyzetekben halálának is. A nemzettudat világos határokat húz az emberek közé: valahova mindenkinek tartoznia kell, de a többes kötődések nem megengedhetőek. Végül a közösség indoktrinációját segíti a rituálék sora: a térképek, zászlók, címerek, himnuszok és emlékművek kultusza, az ünnepélyek belénk ivódott szabályrendszere (a Himnusznál felállunk).

A nemzetet kizárólagossági igénye és a racionális vitát ellehetetlenítő vallási karaktere teszi veszélyessé, jól tudjuk. Ezért sürgeti Wehler oly nagyon a kimúlását. A kívánság azonban kevés. Mert azt ő is elismeri, hogy a nyugati történelemben a nemzetállamokkal fonódott össze az ipari modernizáció (nemzeti piac), a jogállam (politikai részvétel) és a jóléti állam (testvériség). Ám az az elképzelés, hogy mindez nacionalizmus nélkül is működne, sőt annak konfliktusképző potenciálja miatt nélküle jobban is működhetne, véleményem szerint vágyálom. Mert a nemzettudat lényege nem az, hogy konkrét jogintézmények vezethetők le belőle, hanem hogy olyan szolidáris közösséget teremt, mégpedig érzelmi alapon, amit racionálisan létrehozni lehetetlen, de ami nélkül mindez nem megvalósítható. Az egyéni érdekérvényesítésről (önbíráskodásról, önkényről) való lemondás a közjó érdekében csak érzelmi közösség megteremtésével képzelhető el. Ezért sikeres a nemzet, és ezért korai az öröm nyugati szelídülésének láttán: nem kimúlni készül, csak átalakulni.

Kolbenheyer kommentpolitikája